Apám és a varjak

- A madarakat el kell ijeszteni, fiam! - adta ki az instrukciókat nekem apám,
miután felszegezett arra a keresztre a sárgálló mező közepén.
Körülöttem naptól száraz kukoricalevelek, recsegésük egy összedőlni készülő viskóé,
valahányszor csak némi szellő támadt, azt képzeltem,
a rég halott madárijesztők lelkei fogócskáznak itt a kórók között.
- Hamarosan te is csatlakozol hozzánk, fiú - susogták, meg kacagtak, körbe táncoltak,
ahogy ott csüngtem azon az átkozott kereszten, a fához szögezve,
sebeimből pedig rózsaszirmok hulltak a földre.
Néha-néha kijárt hozzám anyám, hogy némi vizet hozzon - drága asszony volt
- téged olyan sokat dolgoztat apád, de olyan jó gyermek vagy; sírva tért vissza a házba,
én pedig - később döbbentem csak rá -
végig egy szót sem szóltam hozzá. Persze mit is mondhattam volna, erőm már a végét járta
- én legalábbis gyerekként ilyen butaságot képzeltem - utolsó szavaimat pedig apámnak akartam címezni:
- Apa! Egyetlen madarat sem láttam! Egyetlen madár sem jött erre!
De ő sosem jött meglátogatni. Úgy képzelte, végzem rendesen a dolgom, ott vagyok,
ahová ő gondosan felakasztott, és fiatal tekintetemmel egyre csak kergetem a varjakat.
Bevallom, nem emlékszem, hány napot tölthettem azon a rozoga kereszten - hátamba szálkák fúródtak,
mélyen a bőr alá, s a lehullt rózsaszirmok kupaca már a lábamig ért.
Ha kedvem támadt, rugdostam csak a szirmokat, a sárga kukorica közé, s belül kacagtam,
hogy megtelik pirossal a tábla,
alighanem ezzel foglalatoskodtam akkor is, amikor anyám végül eljött értem - szaladt,
szoknyája palástként lebegett körülötte, úgy futott
- és kihúzta a kezeimbe vert rozsdás szegeket.
- Apád meghalt! - kiabálta nekem, én pedig alig értettem, mit mond,
hiszen úgy szédültem a kereszten töltött forró napok után,
nem is beszélve a végtelen magányos estékről,
de nagy sokára csak világosság gyúlt a koponyámban. Apám. Halott?
Utolsó utáni erőmorzsáimat összecsipegetve - kissé tántorogva - futottam be anyám oldalán a házba.
És tényleg ott feküdt apám, az ágyban. Csak amikor közelebb értem, láttam, hogy nem is ő az,
csupán valami madárijesztő,
de rajta édesapám kopott pizsama alsója kéklett.
- Halott - suttogta akkor anyám, s átkarolta a vállamat.
Tenyeremből lassan szállingóztak a padlóra a rózsaszirmok,
s kezdték megtölteni a szobát. Először csak a szemem sarkából észleltem némi mozgást
- a fekete testek néma gyülekezőjét a nyitott ablak előtt,
majd amikor oda fordítottam a fejem, teljes erőből kieresztették a hangjukat.
- Káár - így kezdett rikácsolni a varjúsereglet, s nekem máris kicsúszott a számon:
- Édesanyám! Itt vannak a madarak!
De késő volt már bármit is tenni, s ugyan a bezárt ablak sem állíthatta volna meg ezeket:
máris beözönlöttek a szobába, s ellepték apám testét. Csőrüket mellkasába fúrva hosszú szalmaszálakat
kezdtek kitépkedni belőle,
és bár én közéjük rohantam, apró kezeimmel hessegetve őket - hiszen a madarakat el kell ijeszteni fiam,
mondotta apám
- mit sem ért ostoba, gyermeki próbálkozásom: apám szép lassan elfogyott.
Ami maradt utána, egy elnyűtt, kék pizsama alsó,
egy rongy, olyasféle, amivel háziasszonyok a földet szokták felmosni,
s emlékszem, néhány év elteltével
anyám sem használta másra.
Néha persze síráson kaptam - nem is tudta, nem is sejtette, hogy ilyenkor figyelem
- láttam néhány a konyhakőre hulló kék virágszirmot is,
amely szeméből szökött ki, de azt is, hogy utána
- mintha csak bűnjelet próbálna eltüntetni -
rögtön szétkente a padlón azzal a lyukas, koszos pizsama alsóval.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-10-17 09:25:31
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-17 09:25:31