A szemed

Szemedbe nézve
látom igazán mi voltam,
csillogó rendbe fésülöm
kuszán-kopott múltam.

Szőnyeg alá sepregetek,
makulátlan életemen
túl csorduló
gondszemetet.

Gyűrötten is
otthonosan rám simuló
kabátom zsebébe rejtem
magányom,
százéves szekrény
mélyére száműzöm.

Bezárom gondosan,
de a kulcs áruló bűnöm,
lóg nyakamban oktalan,
árnyéka szomorú valóság,
mely arcomra vetül.

Akkor elém teszed
a friss reggelt,
s míg létem törött lábú széken
egyensúlyoz,
elmosolyodsz és karodba bújva
meleg fészekké válik az élet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-10-15 17:49:09
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-15 17:49:09