Sokból az egyetlen

Bennem még kavargott a múlt,
s az égre nyúlt sötétségbe nézve
milliónyi pont közül
zajtalan, észrevétlenül,
te már álmodtál velem.
Bolondság a remény,
mégis hagyom magam
elveszni benned s a körédfont
gondolatban,
hogy mi belőled enyém,
az írja mozdulataim,
ahogy hajad selyemszálain
mohósággal siklik át szemem,
s mint ifjúkorom érett gyömölcse,
úgy csüngök kezedre várva,
szívedre tündökölve.

Sokból egyetlenem!
Szeress gyöngén, bíztatva, féltve,
mert bár kihúnyni gyúltunk jaj, az égre,
legyünk mégis bátrak, s bolondok együtt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.