Jutka

Jutka sosem volt szimpatikus nő. Arcát őszes lobonc takarta. Néha ugyan megláttam pár púderes centimétert, de közelebb hajolva elrettentett cefreszagú lehelete. Krákogva magyarázott a gyermeknevelés útvesztőiről, pedig neki csak egy volt, és azt sem ismerhette.
Mi Jutkát hibáztattuk, figyeltük a terhesség alatt, hét hónapig kocsmákból ténfergett haza,
mindig más férfi kabátjával takarva pocakját . Szánakozva meséltük egymásnak a híreket, miközben őrült boldogsággal töltött el, hogy egy barátról ítélkezhetünk. A kórházba persze gyümölcskosárral mentünk, lehullott almákért és leértékelt banánért vártunk újabb élményeket. Ő az ágyon ült, és térdére hajtott fejjel mormogott, azt hittük a piát hiányolja,
combjai eltakarták összekulcsolt tenyerét. Hamarosan megjelent az utcában, maga előtt lökdöste a néma kocsit, de sosem nézett bele, csak szigorúan figyelte a fogyatkozó távolságot, mintha a sarkon majd ledobhatna minden terhet. Esténként szomjasan ült ki a teraszra, tüdejét feketére, ujjait sárgára mázolta a cigi, először fintorogva kortyolt az üvegből, de aljára érve már pont olyan gyorsan nyelte, mint könnyeit.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-07-21 03:18:11
Utolsó módosítás ideje: 2011-07-21 03:18:11