legtöbbször

legtöbbször az árokparton ültem,
zsebemből vadmálnát szemelgettem,
vagy zsíros kenyeret tömtem magamba,
közben pedig néztem, ahogy a hangyák
elhordják a lehullott morzsát;
a csigákat fűszállal tessékeltem
vissza a házaikba,
de nem kötöttem macskák farkára
üres konzerves dobozt;
ma túl groteszk lennék mezítlábasan,
pedig csontjaim fonákján
ugyanaz a cingár lány maradtam,
csak most könnyed, nyugodt járásom
tűsarkúkba sulykolom,
eztígykell játékkal szórakoztatom
leginkább magam
A múlt homlokomba fúródott szög,
egyre mélyebbre kerül,
te nem látod,
de én érzem koponyám mögött.
Napjaim nyakörve
gyémántnak látszó üveggel kirakva,
nem gyermekláncfű.
A meséknek egyszer s mindenkorra vége,
kevésbé vagyok királylányka
mint valaha régen,
gondolataim zuhatagja vékonyul,
egyre ártalmatlanabb vagyok,
már látni is lehet,
kinyújtott kezem bizonytalankodik,
ölel vagy taszít,
a mozdulat már önmagát dönti el.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-06-14 23:28:18
Utolsó módosítás ideje: 2011-06-14 23:28:18