Soha

Csalánkabátban indulok
nomád sétára hozzád.
Csipked, mintha áram
futkosna benne, jól
felvillanyoz. Már úgyis
annyit henyéltem egy
életműben, hogy egy
életre beteltem vele.

Hittem vajákosoknak,
vízparton feküdtem hanyatt,
fűszálat rágcsálva lustán,
zöld lett tőle a nyálam,
hunyorogtam a napra,
részeg hajósok dalai
szóltak, ezüst szellők
csomagolták a nyarat
zizegős celofánba.

Képzelt csepűrágókat
követtem gondolatban,
amibe belekezdtem, már
előtte abbahagytam, most
egyszerre több dögcédula
is lóg a nyakamban,
gondoltam, talán az egyik
engem jelöl. Indulok
végre, egész testem
viszket a csalántól, az
izgalomtól, és csak attól
nyugszom meg, hogy tudom,
soha nem érek oda.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-05-01 11:05:17
Utolsó módosítás ideje: 2011-05-01 11:05:17