hajnali dal

Szokványos vatta-szürke hajnal.
Isten kibomló hajjal
kémlel az ég még üres gangján.
Jókor van jó helyen,
végigfut a téren, a kerteken.
Hanyag, mint mindig
és szertelen.

Sarkig tárja szobánk ablakát,
hogy a mi szemünkön át
bámulhassa az utca
mindkét oldalát:
a felsikált
betonplaccot,
felgyűlt avart, mely rejteget
emberi vágyakat, oszló
kisállat-tetemet,
meg réges-régen elveszett
tárgyakat: tűt, cérnát, és
ollószárakat.

Ezekkel férceli
a felszakadt eget,
de hagyni fog néhány
rést-lyukat-heget:
legyen hol átcsorgatnia
később a napfényt,
a legzamatosabb
narancslevet.

Aztán megáll, és
némán elmereng: üres udvarokon,
a temetőhegyen.
Tudja, hogy menni kell,
bár maradna még,
sírjon inkább kicsit,
vagy legyen kék az ég?

Átlép a fák felett,
nem néz vissza,
nem integet.
Lábnyoma
nincs neki.
Csend üli
a harmatos
füveket.

Talán verset írni ment?
Meglehet.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-06 23:05:37
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-06 23:05:37