Felsajdultan

(Apámra emlékezve)


Anyám már nem is veszekedett vele,
csak aggódva szólt, itt vagyok, ne félj.
Szelíden korholt, angyali haraggal,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig a szíve majdnem beleszakadt,
harcolt érte egy egész életen.
Ostroma vad tüzét sokáig állta,
nemet mondott, hogy az övé legyen.
Emésztette magát, öt meg parázsként
tenyerén hordta akkor is, ha fájt.
Könnyei csendjében hangja se rezdült,
édes kényszereknek adta meg magát.

Akárhogy is volt, már csak őt sajnálta,
ahogy megbomlott szelleme intő-
jelként feszegette szűkülő terét,
önmagából fordult ki az idő.
Perc és anyag hiába ostromolta,
érezte az ő fájdalma nagyobb.
Átengedte anyám szavait magán,
hogy melyik...a bal láb s melyik a jobb.

Apám csak állt ott s lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen,
árnyat vetett a felzubogó fényre,
nevetett rám és én is nevettem.
Az égre lesett, Istent emlegette
minden reggel földig lehajolva
kezében az elárvult félcipőkkel.
S elindult, mintha lába se volna.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-26 12:59:22
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-26 13:01:43