Kétszáz az egyben (jav.) /Azt mondják, naponta kétszáz érintésre van szüksége egy embernek/

Először a kabát,
de rég nem fázom,
hideg ez a bolygó,
a rámfagyott öleléseket
megszoktam,
mint kardigánom,
biztonságot ad,
bár nincs mit félnem,
nincs bennem szemérem.
Ezek úgyis közterületeim,
mint a város utcái, terei.
Bárki szemembe nézhet,
vagy megfoghatja kezem.
Mintha egy szökőkút vízébe
nyúlna bele, olyan hideg.
Érzem, ahogy kezed
gyapjúszoknyám alatt
siklik fölfelé harisnyámon,
combomon tétován elidőz,
mintha magadat
melengetnéd velem

ez magánterület,
fűre lépni ugyan szabad,
de határvonalamon túlra
még te sem láthatsz,
minden leengedve
egy mély kútba,
a káva ólomtetővel lezárva,
Tilos terület.
Nem érhetsz csak a kötőszövetig,
sérülékeny vagyok,
nem tudok se ellenállni,
se magam megvédeni.
Megkésel tekinteted,
a tégedvágyás buja vérlemezkéitől
vörös minden, mint a szív
a Valentin-napi léggömbben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-14 11:42:32
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-14 11:42:32