Talpamon állok

Magamért talán sohase szóltam,
beértem mindig ennyivel,
megvetettem, ami valótlan,
s azt tettem, amit tenni kell.

Gyermekkorom karikát űzve
rohangált tépett utakon,
amit kapott, azt megbecsülte,
s belülről fájt csak a pofon.

Az iskolában jól tanultam,
megmaradt bennem minden ének,
magyaráztam éhesen, búsan
a gazdagok hülye gyerekének.

Hordtam habarcsot, cementet, téglát,
örültem minden szünidőnek,
megtörtek hosszú, ingó létrák,
mire beálltam úttörőnek.

Tulajdonképpen mégis éltem,
s tán boldogabban, mint azok,
akiknek nyara rest volt, tétlen,
s várták vibráló táborok.

Barátom volt. A lányok szerettek,
összegyűjtöttek földi jókat,
a csalódásoktól megkíméltek,
inkább másokkal csókolóztak.

Felnőttem. Mást nem is tehettem,
hajtottak süket ösztönök,
hosszúra nőve, elesetten
bűvöltek bűnös, zárt körök.

Csak annyival vagyok szegényebb,
amennyit nem hagyott rám apám.
Nincsenek olyan bankbetétek,
amikért sírnék igazán.

Pénzért nem vagyok elkötelezve,
és nem adósom senki sem,
nem kilincselek nyekeregve,
s nem vagyok Marci Hevesen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Tudósítás a Kis utcából (Budapest, 1997)
Kiadó: Orpheusz
Feltöltés ideje: 2010-11-14 06:34:08
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-14 06:34:08