Őssejt-robbanás

Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jégkék rontóár, partalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.

Kiszáradt medrem csobbanatlan holtág,
hol búvó erek omló csendje vonz.
Iszapmélységek nedveim széthordták,
már nap se éget, szellő se fodroz.

Mégis keresem énem, ki az,
ki eszméletem tükrén át ma rám néz.
Látlak. Már magam ellen bátorítasz,

Ahogy arcod befogad s fölém hajol
és babonás félelemben hozzám érsz.
Mintha találkoztunk volna valahol.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-08 11:31:41
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-08 11:31:41