Próza-tű (javított)

A legszebb verset szeretném ma éjjel,
újra megírni, neked, apám;
aki valaha hozzásegítettél egy meséhez,
amivel könyvet nyertem a rádió pályázatán.
Nem is szerettem azt a mesét: szegény fiú,
megy világgá, meg orvos lesz, gyógyító –
mert én nem lettem orvossá; téged is alig
mertelek megbökni, kezem tiéddel fogva
szakította át a rétegeket – cukorbaj, inzulin,
naponta combba fecskendés, borzalom:
milyen öreg apám voltál mindig, évre
legvégül – alig negyvenhárom; mi maradt?
A hangod gyorsan elveszett; szagod, bőröd
könnyű áldozat a Napra – lehámló héjad
frottírral dörzsöltem „bérbe”, mert kényes,
nem úgy, mint anyámé, enyém, de fehér.
Bármit mondhatnék rólad – hazudhatnám
a szeretet fátylait, messze és burkol, de nem.
Akkor vesztettelek, amikor küzdeni akartam:
megmutatni, nem csak a zsák fát hozom fel,
hátamon három emelet; de kezed szorítom;
s erre te, úgy visszaszoríttál…, képtelen, hogy
egy öreg és beteg ilyet tegyen; és hajíttál rögvest,
ha „fölment a pumpa” krumplit, papucsot, uborkát, mi
kezed ügyében – amit meg én, némi megvetéssel:
visszavittem – elvesztett tárgyadat – s elédbe tettem –
de tőled kaptam a nyári jutalmakat: ultipénzedből
és sakkozásból hány korfuszelet vándorolt csupaszon
helyére, hogy újabb falatért zavarjalak egyre.
Csak az a mese – az nem tetszett. Mondtad, mit írjak.
Én nem akartam érzelgősre, hosszúra írni, kezem fájt;
de te mondtad: az ember nem csak magának szolgál;
és az a fiú falujának vitte, amit tudott; én fecskendőt,
meg a tűt hoztam neked, s nem mertem reszelni-törni
ampullán az üvegsatyakot, s keverni tűt bökve át
a gumis üvegcsén inzulinnal a már nem tudom, micsodát.
Mert jött még egy húsvét, amikor, hát jó: van a halál,
de jön rá a föltámadás – anyám vigasztaltam: semmi
baj nem lesz, apa a kórházból jön ki mindjárt, meglásd;
mit tudtam akkor még leukémiát és gyors halált.
Csak álltam; az értetlenségben fecsegés van, de sose
magyarázat; és pletykák, kedvesek rólad, hogy
valami erőd mindenképp van, mi másért mennének
utánad, mint majd Lorenz után sok kacsája, a társak.
És minden jelenben maradt egyszerre, megkopó jelben,
ami ellenáll még múlt és jövő hullámverésének;
lassan vékony tű, amit szívem fölé tűzök, félve,
össze ne vérezzem, s ki ne csorbuljon a hegye.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-07 18:51:18
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-07 18:51:18