Csendélet (prózavers)
Te vagy a modell, akivel meg tudom festeni az érzéseket
- haragot, örömöt, szenvedélyt -, mintha csak tárgyak
lennének a diákok előtt az asztalon. A színek élnek rajtad,
pedig feketéből és fehérből kevertem ki mindet. “Bárcsak
arcot is tudnál festeni!” - sóhajtasz, miközben ruhát veszel
fel. Magamba fojtom, hogy direkt rontom el, hogy - holnap,
vagy egy hónap múlva - amikor szakítani fogunk, ne kelljen
kidobnom őket. Úgysem szeretem a tökéletességet, ezért
rajzolom meg a szemölcsöket, az anyajegyeket is. Szeretem a
festékbe ragadt sörteszálakat. A hibáitól lesz minden önmaga.
Most a lényeg úgyis az önkifejezés, minden más - az ecset,
te, a paletta - csak eszköz. A szabadság az egyetlen, amit
nem tudok megfesteni veled. Pedig annyira vágyom rá, hogy
néha elfüstölök egy cigarettát, vagy rossz ízű whiskyt iszom,
hogy újra érezhessem. Néha kiülök a padra, hogy a plafon ne
takarja el az égboltot. Gyakran kérdezed tőlem, miért olyan
komorak a falak. Én csak szeretem szürkére festeni azt,
amivel együttélni nem tudok.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2010-08-31 15:18:33
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-31 15:20:28