Csendélet

Kiváló modell vagy,
veled meg tudom festeni az érzéseket,
haragot, örömöt, szenvedélyt,
mintha csak tárgyak lennének,
amit a diákok elé kitesznek az asztalra.
A színek élnek rajtad, még így is,
hogy mindet feketéből, fehérből keverem.
"Bárcsak arcot is tudnál festeni!",
sóhajtasz, miközben felveszed a ruhád.
Magamba fojtom, hogy direkt rontom el,
hogy holnap, vagy egy hónap múlva,
amikor szakítani fogunk,
ne kelljen kidobnom őket.
Úgysem szeretem a tökéletességet,
ezért rajzolok szemölcsöt, anyajegyet is,
szeretem a festékbe ragadt sörteszálakat,
a hibáitól lesz minden önmaga.
Most a lényeg az önkifejezés,
minden más csak eszköz,
az ecset, te, a paletta.
A szabadságot nem tudom megfesteni veled,
pedig néha annyira vágyom rá,
hogy elfüstölök egy cigarettát,
vagy rossz ízű whiskyt iszom,
hogy újra érezhessem.
Néha csak kiülök egy padra,
hogy a plafon ne takarja el a világot.
Gyakran kérdezed tőlem,
miért olyan komorak nálam a falak.
Én csak szeretem szürkére festeni azt,
amivel nem tudok együttélni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-22 00:27:13
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-22 00:29:21