Az erkélyen áll

Átnyúl a kaktuszon, a muskátli földjét
el kéne érni máma is, hosszan előre nyújtja
az üveget, anyám az erkélyen áll.
Meg lehet húzni azt a vonalat, amikor
mozdulatlanul marad délután,
nézi a süppedő eget.
Az üvegben egykor eper és málna
lomha nektárja várt a spájzban autoszifonra,
mustárospohárra, mikor még baracklekvárok
aludtak nagymama régi dunyhája alatt
nyaranta a cselédszobában, a napon
rücsköshátú uborkahalak úsztak a moszatos
ötliteresben, a forrongó hecsedliláva
kavargatása előtti hetekben.
Átnyúl a kaktuszon, talán eléri a földet,
talán nem kap ma sebeket,
míg inni ad mindnek szegénynek,
valakinek gondozni kell őket.
Mindjárt rálegyint, átér a szél a Jánoshegyen.
Az üveget az erkélyen hagytam,
mondja majd este a telefonban,
hogy a víz holnapra állott legyen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2003/49