PMS szindróma

nem szeretnék kötekedni kérem
de ez a szindróma-izé nem tetszik nekem
már 22 éve csinálom legalább
és ez a bizonyos havi érzés életemből
három évnyit is kitesz ha jól számolom
mégsem hiszem hogy beteg lennék

leginkább olyan tömörödés féle
azt érzem, összegyűlik bennem minden
belém hull a világ tévésorozatostul
virslikkel, rántott csirkemellel és sajtburger-rel megpakolva
alkoholos, mentás és töltetlen étcsokoládékkal együtt
a gumicukorról és vörösborról nem is beszélve
az igaz, hogy nehéz eldönteni  
bizonyos pillanatokban ordítani vagy sírni
esetleg másokat megütni szeretnék és tényleg fáj
ha belekönyökölnek a mellembe a villamoson
rosszabbul tűröm a félig odaköpött beszólásokat is
(és  „olyankor” nagyon tudok nézni
még az ülőhelyet is átadják)

aztán mikor végre itt van
(megérkezik és a combjaimra telepszik)
akkor lelépek „odaát”ra
ahol nem kell étel
sorozatok, semmi nem kell
csak csend és egy bögre tea

(ehhez képest ordítoznak az irodában
mikor lesz már kész
mindjárt felállok és segítek neki)

emlékszem, volt egy fickó
világosító a Nemzetiben
igazán szép szál, józan paraszti ésszel
megáldott erdélyi gyerek
minden flottul ment (addig)
míg egy este felmentünk hozzá
az ágy szélén éppen csókolóztunk
repkedtek a ruhák, nyögtünk is
(még az a halvány makacs fájás is eltűnt
belejöttünk tényleg)
aztán beugrott neki, könyörtelenül
mint Viktor a takarító a szállodaablakon
eltolt magától és mondta,
inkább nem nyúl hozzám
kérdeztem, miért
hát mert megvan a bajod
(no ezt az egyet jól gondolta, bajom az volt)
és majd inkább akkor, ha már meggyógyultál
egy perc időkiesés
indiánasszonyok egy sátorban
aztán visszatértem
összekapkodtam  ruháim a földről
felöltöztem, az meg csak nézett bambán
hová mész most éjjel egykor
haza barátocskám, haza
mert én ugyan ebből egy életen át
nem fogok meggyógyulni, nő vagyok
ha még nem vetted volna észre

aztán már kint az utcán, hazafelé a
narancsszínű ködtől nyirkos körúton
elkezdtem nevetni a zebrán, egy csöppet sem fájt
nem is értettem, miért nem bántam

utána hívott néhányszor
leráztam szerencsétlen párát
mondtam,  nincs esély arra
hogy a kórból kikezeljenek
foglalkozzon inkább elasztikus anyagokkal
azoknak nincs baja, maximum kinyúlnak
vagy kidurrannak, honnan tudjam
megvan nekem a saját bajom
de akkor se nevezze azt senki
semmilyen szindrómának






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.