Kalászod szemei beérnek
Vándorol az űrön át a fény,
épülnek s romlanak világok...
Munkálkodsz a létnek örülve:
szilaj rügy bont szelíd virágot!
Kiásol vulkáni hamuból
kővé dermedt ókori embert,
s a mindennapi igazságért
újra méred a mérhetetlent!
Fohászkodsz ma bajtalan napért
s készülsz a holnapi rohamra,
aztán bebújsz egy lapu alá,
s hagyod, hogy napod eltakarja.
Barátom, nem kell keseregned,
kalászod szemei beérnek,
hagynak majd sírni és nevetni,
és poharadban nem lesz méreg!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
