Vakon

Nem láttam soha földet.
Nem láttam kikötőket.
Megszálltak hajótöröttek.
Jöttek, mentek. Sokan jöttek.
Vizek ringattak, szelek rázták
Viharhasogatta vitorláim.
Farkasok rágták a köteleket
és ordítottak a fedélzeten,
mégse féltem.
Elfogyott kenyér, víz s a bor,
nyers halat ettünk
s elnémult sirályokat.
Jószagú eső csapkodott
és csak ritkán fáztam,
férfiak ölében melegedtem.
Megjelöltek mind,
volt ki bátortalan, volt ki bátran.
Bőrük volt a térkép,
hangjuk iránytű.
El is tévedtem néha.
Kócos hajuk
fészek volt nyugtalan ujjaimnak.
Most is kapaszkodom
szőrükbe, izmaikba,
lapozgatom testük könyveit,
nem ismerem színeiket,
csak tapintásukat, ízüket,
a verejtékkel összekeveredett
szappanillatot,
acélos ágyékukat.
Ha a farkasok velünk hálnak,
mind azt hazudják hazavárnak.
Mesélnek tengerről, földről
Zajos, népes kikötőkről
Hajam, szemem színéről,
Vállamról, régi nőkről.
Nem érdekel a part,
Sem a világítótorony.
Egy régi diófaszekrény
tükréről álmodom.
Nem látom a földet.
Sem a kikötődet.
Megszállnak hajótöröttek.
Jönnek, mennek. Sokan jönnek.
Ők nem látnak engem. Én sem magam.
Ők ártatlanok. Én világtalan.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.