Negyven





Negyven év.
Vajon
hány órányi emlék
dong ebből bennem még
szabadon,
s hány fordít hátat,
vagy mennyi ríja létét
mint kolduló alázat,
ha megtagadom?

Egy csípot,
még néma
gyönge tünemény, ha
ajkai közé a sípot
már dajkacsecstől néha
árván szorítva sír ott,
hol édes szó nem szídja:
az emlék, mi élni tanított.

Így lettem
magam
dolgában élhetetlen,
béna,
önmagam maradéka.
Aztán épülni kezdtem
tüntetőleg, mert nincsen,
mit mi ketten
el ne érnénk, ha
kérem: én és az Isten.

Lett lélek
lelkem,
de a földön élek,
így csapdám a testem,
mert bár bízom, remélek,
de szívem dönt helyettem
gyakran - mit eltemettem
már szép szavakban,
hant alá vetettem...
csak kidobban, bár halkabban,
csendesebben.

Negyven év
gyászol:
ha újra kezdenéd
sem kezdenéd máshol,
nem tűrnéd más nemzetét
a sejtjeidbe fogadástól.
Ez éltet
s nem az emlékek.
Egyetlen menedéked:
itt szólj, szeress és tévedj
még negyven évet!


17:12 2009.05.23.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.