Ne szólj
Korbács szavad a lelkembe csattant.
Látnod kellett volna, hogy fröccsen szét
bennem a szerelem embrió.
Tündér csókjaid gyümölcse cafatokban,
mint kosz csorog remegő tagjaimon,
s egy mély sóhajba szédül a fájdalom: miért?
Ne szólj!
Ész-érveid ostorrá fonódnak megint.
Inkább engedd megkérdenem: csókba zárt
ajkaink nedves résein nyelved
játszani siklana-e felém?
Tenyerembe búvó lágy emlőd rózsakertje
mit üzenne, ha megérinteném?
S ha titkos erdeid rejtekébe bújok
gyengéden, mint a méz, édes kínba
merevült testünk mondd, mit idéz?
Ész? Érvek?
Évek.
S nem túr a hajadba senki más,
ahogy én csodálom színeidet, úgy senki már.
Kitől kapsz puszit számolatlanul,
s ki játszik ujjaiddal, ha virrad, s ha alkonyul?
Ne szólj! Becsapnád magad.
S ha csak egy csepp könnyed is lehull,
gyere, s fogd meg a kezem. Az elég lesz válaszul.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.