Keleti lankákon





Én, Ignotus bácsi, olyan óriás vagyok,
aki láthatatlan, de a szemei nagyok,
ahogy néz éhesen, kérőn az édes szép falatra,
mit ott hagyott előtte magából morzsákat az apja.

Korog a lélek ma a nemzet asztalánál,
régi harapások éhe csügg, s fájóbbak a mánál,
de szeretni azt az ízt, a zamatot: a sorsunk,
mert a lenyelt álom élteti a tudatot, hogy voltunk.

Eltelt száz esztendő s nem lettünk jobbak,
csak vénebbek - de vagyunk még: kísértő holtak
és Mennyekbe kapaszkodó élő szőlőszemek,
egy fürtön a mazsola és a nyíló virág-gyerek.

Ignotus bácsi, minket ma is Isten kertje ringat,
és csak mi értjük meg legjobb borainkat,
mitől olyan piros, súlyos feláldozott vérük:
új tőkék szomjúságát oltja kicsiny, erős létük.


Bp,
2008.12.24.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.