Szombat

Isten, mint a fürgegyík,
elinal, hogy el ne hidd,
egy perce még napozott,
a fényesre koptatott,
öreg, csorba kőlapon,
melyre mindig szombaton
ülünk együtt délután.
Karunk egymás derekán,
összebújva, test a test-
re rátapadva. A rest
idő izzadva zihál
szombati ég alkonyán,
s kék nyelvére ráharap.
Felvöröslő nyála hab.
Itt maradunk, te meg én.
Ekkor röppen fürge szél
alkonyt űzni, mint a vad,
kő fölött és kő alatt
játszik szerelmet, halált,
szombatot és délutánt.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.