ÁLOMDIÓFA

Álomdiófa, szürke törzsű szépség!
Burok nyílik, hull barna pillanat...
Félzöld-félsárga illatos levélen
kis semmi élet, félénk gyík szalad,

s ringat az ég elképzelt-múltú békét.
Hallgató kertet. Szálló füst szagát
viszi légtenger idő-óceánba,
s hullám sóhajt: illékony a világ!

A dió koppan. Kopácsol a harkály.
Erős a csőre, de testén a toll
egy-egy kis folton szívsebző pirosat,
vérszín emléket, elmúlást dalol.

Álomdiófa! Törzsed átölelném,
hinném, hogy vagy és hinném, hogy vagyok,
de körülvesznek bús valóság-évek,
álomgyűlölőn álomtalanok.

A tömeget oly könnyű táncba vinni!
Bárgyúsága szánalmas-végtelen.
Ha isten volnék, lelkét felemelném.
Így csak mosolygok rajta, s megvetem.

Álomdiófa, szürke törzsű szépség...
Esőt jósolt, el-elborult a fény,
de jött egy csillag reményragyogása:
könnycsepp-varázslat volt-ősz tenyerén.

Hiába vágynék egy volt-messzeségbe!
Diószem koppan: barna pillanat.
A dacos héjba örökre bezártan
ott a titok, mely most már ottmarad.

A versem is múlt: csupán egy diószem.
Semmi? Vagy Minden? Nem kutatom én.
Már nem. Csak nézlek, égkönnycsepp-varázslat:
te kigyúlt csillag volt-ősz peremén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,