Nézlek
Láthatatlan szemekkel nézlek,
ahogyan írsz nőkről, szeretkezésekről, anyádról...
A legsötétebb sarokban ülsz,
de ide is utánad nyúl az a pofon,
amit először apád keze,
majd az élet tovább adott...
A papíron holdfény;
az arcod - kerek tányér - vagy maga a Hold?
Minden feljajduló ajtónyikorgás után
csak a kutyák nyaltak képen nyáréjszakákon.
Kifordított zsebekkel sétálsz el
a rád hajló lámpák alatt.
Alabástromokat rejtettél pilláid alá;
nem engedted, hogy bárki is lássa.
Férfiöklödbe szavakat szorítasz,
versnyi sóhajok hadát.
Nézlek.
Hónapok óta nézlek.
Hűs szoba vagy nekem;
szavaid puha folyondárjába dőlök,
és tudom:
hazaérkeztem.
Bár még sosem láttam az arcod,
de minden redőjét ismerem,
épp úgy, ahogyan tudom soraid,
gondolataid ölelkezését.
Sosem láttalak,
de mindig is bennem éltél...
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.