[megint] rágyújtok

a régi lakásban, itt volt az ágyunk
a falon ölelések és hátatfordítások
árnyéka, a nagy fotel négy lába
nyomott nyoma a parkettában.

A komód mögötti örök takarásba
esve, elhányva félszemére vak
mackó hallgat: piszkossárga
drótszőr, medvetalpa piros  

puha filcből, kihullott fűrészpor,
elnémult brummogása. Erős szeszt
töltök pohárba - a felejtésre! -
visszhangoznak nevetések, sírások

félsz-e még?

az ajtó mögötti sötétből szuszogó
egyedülhagyottság néz rám fél
szemével üresen, sarokba dobva.
Felveszem, táskámba rakom.

Pattanás, vakard, ne múljon soha,
tépd a sebeket, vérezzen mindig,
és nézd, egy lehetetlen könnycsepp
útja szemedtől a szádig  arcodon

elég már
cigarettám

Felnőttél. Miért kapar mégis e néma
makacs dal füstmarta torkodon?
Hiányzol. Nem, nem félek, talán
csak a magánytól kicsit.

A gangról rácsszeletelte fény
potyog be az ablakon, a csapból
sötétség csöpög. A kulcsot
keresem zsebemben, zárok.

a hamutálba ejtem a csikket





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.