A KIETLEN MÚLT

Öregember toporog a vasút mentén,
  s várja, hogy a vonat szabad
    utat kapjon, a jelző által.
Szemeit összehúzza, kalapját megemeli,
s visszanéz az egykor otthonát jelentő
   kietlen, szürkülő határra.
A vonatot üdvözli, amely innen
messzire elviszi, mert itt már
nem maradt senki, akinek
kalapját megemelheti.
Nem érzeleg, honvágya már
nem fojtja, néz a semmibe,
a tarka mezőre s emlékszik
az elmúlt szép időkre.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.