Harangvirágok

Visszahallom hangotok, kis harangok!
Még hullanak a csengő virághangok.
Hangtalan hangok lengő légi csendnek
valljátok meg e gyönyörű szerelmet,

halhatatlant, mert mikor már nem élek,
szemek nyílnak csodáira a Szépnek,
s mind-mind az én volt-szemeimmé lesznek,
s harmatcsepp kéket ragyogtat, remegtet.

Harangvirág, ha ember Benned hinne,
kincse lehetnél, Ég-virágok Kincse!
S Te is hinnél talán az emberekben?
Én nem hiszek, csak nagyon kevesekben.

Amíg megyek, virág szépsége éget
nagy ég-tükörre édenkerti képet,
varázslatot, mely valóságnak látszat,  -
kell a szívnek valón-túli varázslat!

Harangvirág, erdők, patakok, rétek,  -
tárt útjai a Nagy Menekülésnek!
Már lángolnak előttem napok, órák,
s szívem felett tőrt villant a Valóság.

Ám Ti csengjétek csendetek, virágok,
álmodjátok a Menekülő Álmot,
s Nincs-Édenkert a Nagy Menekülésben
fel-felcsillanjon csengőn, csodaszépen!

S ha jön az Este, csillagerdők álma,
ragyogj, ragyogj örök-vesztes világra,
s álmodj, Csillag, sebzett, fájó szívekben:
győztesnek vágyott mindig-vesztes Isten!







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.