Váróteremben - egy orvos emlékirataiba


Kezemből a lapokat lassan tépkedem,
Hajamból a színeket lassan engedem.
Ezüstös napóra árnyékán
lassan üget az éteren át – az iszonyat.
Letűnt idők nyomát lesve a temetőben,
Hangra hal(l)ott szirénát egy mentőnek
Ébred az új – a szárnyas kendővel
bevont sötét, szétszakadt felhőnek
árnya, mely öntudatlan száll át rajtad.
Egy felvillanó sziréna hang –
Néhány „pici” vérfolt s egy férfi hang –
A fekete csönd s az anyai hang –
Egy kiáltás, egy tompa fájdalom,
a férfi, a nő, a nádhalmon;
hol egy néhai árnyalak vár rád
ha fut, rohan a halál elébe, aki vár rám!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.