Széljegyzet

Mostanában kis betűvel írom a nevem,
nehogy más tegye helyettem, az ujjaim álltak rá,
mint valami mini létrára, hogy a lét – már megint bennem –
csak felülről lásson magamra és magára.
Ha tudnék, akkor morzéznám, hogy valami nincs meg,
nem az, hogy elsüllyedt, mert itt nincs se tenger, csak beteg
ólomruhában a röntgenben, védelmet keresek, óvóhelyet,
aztán felbődülnek a szirénák, és mindenki rohan,
kacagva, el – tétova pillanat, megy és marad.
Én életben. Szerelemről beszélsz, szerintem röhejes.
Elképzelt barlangba vágysz, vissza, pedig nem.
Nem marad ennyi sem, csakis egy vesztes csokor virág
büdösödik a cukros lében, mert az infúzió,
élettani oldat, vagy mifene, én meg hirtelen magamat raktam bele,
mondom, emlékszem, amikor mindkét kezem tele volt,
te meg jöttél a hóvirágoddal, hogy frissen szedted, a szemed annyira
nagy volt és csillogó, hogy beleremegtem, néztem
azt az íriszt (megint egy virág), tűnyi pupilla itt bököd még bennem,
a csokrot persze hogy a zakóm zsebébe tűrtem, gyömöszöltem
életembe, hogy te nő, nem hiába. Most már igen. Na ezért
írom mostanában kis betűvel a nevem. A tied is.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.