Fáj a fény és kiéget a valóság
rámégeti béllyegét a remény
Arcom torz vigyorba rándul
s testemen foltokat éget a láz
Fáj.
Gondolkodom a lét értelmén
várom a mosolyt,
mely talán értelmet ad.
De eljön?
Ideér az az óra, mikor
már nem számít a fájdalom súlya
Mikor már nem éget a szó
nem húz a mélybe a sóhaj
Óh, az a TÓ!
Lágy vizén a NAP villan meg
és melegít; nem égeti fel
Nem pusztítja el a szunnyadó alkonyt.
