Áldás

Csókodból faragok bölcsőt a világnak
magamnak karodból koporsót
szemedből ások kutat kietlen tájakon
hangodból fonok kötelet barlangok mélyén
nevetésünkből gyermekerdők bújnak elő
farkasokkal szántom földjeink
musztángokból verünk hídat sebes folyók fölé
hajammal pányvázom ki lázadó természetünk
becézem, eloldom haragvó, sötét árnyaink
legyen szabad, legyen áldott mind
száradjanak ki nyirkos álmaik
tisztuljon pangó vérük
szeretni akarom fekélyeiket,
lázas verítékük minden cseppjét
forrjanak össze velünk bőrünk kerítésén
akadjanak fent elménk vaskorlátjain
szétválogatom a félelem csontjait is hamunkból
az utolsó szirmokat is kibontom
tövistől gyökérig akarom illatuk
sajgó titkaik feltárom
hogy falakra fessem őket,
míg el nem apad fekete sűrű vérük
mert ott ragyog, rejtőzik
ősi lényünk
szikével vagdalkozó, éhes, szertelen,
vágtázó gondolataink között,
gyógyítom őket,
ha üldöznek is,
dalolok szakadatlan,
karomban ringatom izzó szégyenük
ölelem, ölelem, míg aranyként nem olvadnak belénk.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.