Zavar

Morrison sikít és üvölt.
Rázza magát egy fán, kiabál, reszket.
Forognak a szemei, elmélyét fizikai vic öleli körbe.
Él, és élni fog.
Mozog-úszik.

-----

Egy üres szoba,
Falait sötét festék borítja.
Közepén játszik egy kisbaba.
Egy négyzet alakú dobozba,
Különböző formákat rakosgat
A doboz tetején lévő lyukakba,
De a gömbnél elakad.
Valahogy akárhogy illeszti, forgatja,
Sehogysem illik dobozába.

-----

Csend, csöndesség, üresség.
Szavak fonalával körülírt semmiség.
Mely egy síró fabábút hálóz körül.
Pedig minden passzol, kezek, lábak, szemek,
Csavarok, szegecsek, épp csak egy picit satnya,
Épp csak egy picit törékeny.
Mi ez a hiba? Könnyek patakja,
Egy fából készült bábúból?
Neee!

-----

Hitetlenség.
Mikor egymagam ülök az esti kékség közepén,
Kezemben égő cigivel, mely egy szál halál a sorstól.
Hisz passióból szívom s mégis,
Egy asztmás szájából ez nem fájdalom, hanem mazoizmus.
Még az önsajnálat sem adatik meg nekem szép köntöseivel,
Üvegből vagyok, s hitem, mely az előre nem láthatón
Segítene tova, elszáll.
Elszáll, s csak egy keret marad, várva, hogy mikor lesz jobb.
Jobb lesz, és aztán újra csak az est kékje fog rámtalálni,
Talán legközelebb egy tűvel kezemben.
(Hiszen a cigi mazoizmus, nem illik Jézushoz!)

-----

Szerelem.
Állandó megfelelési kényszer,
Állandósult kétely.
Mikor pusztán zuhanok a puszták mély kietlenségébe.
Kapaszkodnék barátokba...
Családba...
Környezetbe...
De ezen ágak már rég letörtek, és nyelvem
Keretezte börtönömben, a puszta, puszta marad.
Egy lenne, mi megvédhetne.
Egy kismadár.
De állandósult a kétely,
A félelem,
A kín.
Nem tudom, mit lát a madár, mit érez ha lát,
Sokat lát, mert nincs erőm maszkjaim felvenni előtte,
S nem lát semmit, mert lénye okozta
Káprázatos fénye megvakít,
Némaságba taszít.
Félek, csupán egy nyomorult testet lát a porban,
Ki grimaszolva ugat feléje.
Hogy kapaszkodhatnék meg benne?
Hisz azt sem tudom szeret-e,
S szeretetből kering-e felettem,
Vagy csupán unalomból, kíváncsiságból.

-----

S végül egyedül arcom nem hamvad el körülöttem.
Csontomra tapad és ottmarad.
Várja a pillanatot, mikor vagy én,
Vagy az idő tépi le onnan, kényelmes nyughelyéről.
Nő, növöget, változik, alakul, megőriz.
De kezeim előtte állnak görcsbe gölöngyölve.
S várnak... várnak... várnak...

(Van kéz, mely a görcsöt feloldja, van pillantás, mely az arcot megnyugtatja, minden van. Létezik, csupán vakságom gátolja látásom. Csupán érzéseim örvényében tolongva lelkem túl kietlen és nem tudja merre, hova. Hogy, ha a pillantás nem is övé, de legalább továbbra is láthassa. Ó a kín. Ó az Ó. S ezek a görcsös kezek előttem...)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.