Horizont



Nem tudom, honnan jöttél.
Nem tudom, terád mióta vártam.
Látod, hogy odaszögeztél…?
Falatnyi bőr ez Isten markában.

Dunyhaként rázott a hátszél mögötted.
Mint bátortalan napfény, cirógatott
szemed. Örvénylő vizébe löktek
gondos kezek. A világ talán elhallgatott.

Nem volt se matróz, se kapitány.
Csak hajó, széles vizek, tágas határ.
Nem voltunk több. Egy fiú s egy lány.
Aztán egy csókban mégis ott volt… Élet s halál.

Zuhantam. S nem volt loccsanás, sem fájdalom.
Még most is zuhanok beléd. S magamba.
Béke volt és robbanás, csillagok a vásznakon.
Ott voltunk minden és semmi ágán. Készakarva.

Nem voltunk már sem angyalok, sem emberek.
Lehettem volna abban a percben lágy eső
napfény, homok. Szélszaggatta tengered.
S te lehettél volna felhő, holdperec, iszapredő.

Furcsa most
A horizont….

Odakint csak kerítések, bástyák.
S én térkép nélkül bolyongok.
Odabent megállt az idő. ha látnád….
De idetaláltál. S a könnyeim is boldogok.

Elszaladtál s én támadok
Férfit, kottát, könyvet, házakat
tegnapot, mát és holnapot.
Szívemben építed váradat.

Azt hiszem, akkor megvakultam.
De biztosan nem tudom.
Látom a világot szirmokra hulltan.
Elhiszem, bármit ígér. Nem faggatom.

Sötét csönd van így, de egyre jobban látlak.
Nincs hideg és ismerősek az ablakok.
Képek egy másik világból. Bátrak.
Hallgatok. Várlak. Égek. Hallgatok.

Van egy csók bennem. Lélegzik. Sarjad.
Ismeretlen nyelven szól, beszél. Néha csak susog.
Még félni sem merek. Megállni sem.
Bármerre is vigyen az út….Csak feléd futok.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.