Jelen

Egyre csökken, zsugorodik a zöld.
Saját szennyében fuldoklik a Föld;
Beteg tőle, nem kap lélegzetet.
Szennyezettek a kavargó vizek.
A világűrben űrszemét lebeg,
Lent egyre növő hulladékhegyek.
Minden elszürkül: füst, por és korom
Ül erdőn-mezőn, úton, dombokon.
Az égből zuhog a savas eső.
Cseppjeitől elpusztul az erdő.
Óvatosságra kéne intsenek
A halott fák, a nagy csontvázkezek.
Utánuk rajtunk a halál sora.
Nem véd meg minket semmilyen csoda,
Mert az ember okos, mégis bolond.
Nem veri bilincsbe a horizont,
Szűk már neki vén dajkája, a Föld,
És fegyverekre, űrhajókra költ.
Azt hiszi, másik bolygóra mehet,
Ha a Földön már mindent tönkretett.
Tekintetét vonzza a messzeség.
Álmában csillagról csillagra lép,
És nem ébred fel a fegyverszóra,
Bár itt a huszonnegyedik óra.
Nem tud megváltozni, nem is akar;
Veszett állatként önmagába mar.
Nem józanul ki soha, semmitől.
Öröm neki, ha rombol, pusztít, öl.
Nem hűti le se könny, se vértavak.
Utolsó percéig gonosz marad.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.