Szívkút

Öreg, mély kőkút. Vize jéghideg.
Mélységét a fény sosem méri meg.
A télen-nyáron hallgatag üreg
Néma szája fölött pára lebeg.
Víztükre ezüst álomban pihen.
Nem mozdul soha semmi odalenn.
Ha néha valaki fölé hajol,
Szíve a félelemtől zakatol;
Az akna csupa nedvesség, penész,
Elszédül az, aki mélyére néz.
Ott bent lapul a halál tudata.
Ezért nem törik meg a csend soha,
Csak akkor, ha szólni kezd a zene,
Amit visszaver a kút sok köve.

***

Akkor széttárulnak a kőfalak.
A jeges csendből semmi sem marad:
A zene száll, mint egy szökött madár,
Ami előtt kitárul a határ.
Újra övé az idő és a tér.
Hívja a táj, mint elétárt tenyér.
Szól a zene. Hangja mindent betölt.
Amerre száll, más arcot ölt a föld:
Szebb lesz a csúnya, könnyebb a nehéz.
Mindent átfest egy láthatatlan kéz -
Körben minden friss színekben fénylik.
A muzsika hidat ver az égig.
Tarkán csillog, akár a szivárvány.
A halhatatlanságba visz szárnyán.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.