Fény az égbõl

Hét éves lehettem, mikor megszülettem,
     izzó forróság feszült az ablakoknak,
      az egész város lángolt körülöttem,
    s én az üveghez nyomtam arcomat,
  hogy lássam saját emésztő tengerem,
             s a szürke alakok táncát.

   Kopogtattak, s apám lépett a szobába,
        halott volt már szegény, évek óta,
                  de nem tudott róla,
          és engem sem érdekelt többé
        a különbség múlt és jövő között,
        csak a jelen vált határtalan létté.

           De emlékszem a zenére,
     időtlen szférákból hangzott alá,
                mint fény az égből,
      gyönyörűn, és kérlelhetetlenül,
    dallamára lüktetett a mindenség,
s belőlem az a kicsi ami itt maradt még.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Távoli hegyek önéletrajza (Miskolc, 2007)
Kiadó: szerzõi