A világosság felé

Én már úgy járok a földön, mint évezredek üres bölcsessége,
lábam alatt tudós, s oktalan porhüvelyek tömkelege,
szolgálnának bár aranyfonálként mely elvezet a fényre,
s nem mint ketrec, megannyi hiábavaló szentencia koporsó.
                                        
Törékeny szobor vagyok, fodor idő, s tér óceánján,
nem kísér szerencse, csupán az ösztön, hogy porba dugjam fejem,
s reszkessek ha lecsap a villám, vajon mikor vesztem életem,
a nagy hitek is csak az ég felé fordítják a tekintetet.

Ám Ti számlálatlan csillagok, s Te sápadozó hold,
úgy pöffeszkedtek odafent mint minden titkok tudói,
hallgattok, s ha már feneket kerítettek nektek,
hát irigyen őrzitek mindazt mit belétek képzelnek.

De én vigasztalhatatlan vagyok, mint kit a mélyvízbe löktek,
a világosság felé tartok, nyomomban lohol ezernyi halál,
bármi szóvirág nyugtot nem adhat, szemem lehunyni nem tudom már,
az igazságot messziről látom, de az igazság engem nem talál.

Ezüst köpönyegem lassan kopott gúnyára cserélem,
Mit cserélem? A kor szaggatja le rólam ifjúságom szövetét,
helyébe ezernyi nyavajából készít felöltőt a mulandóság,
világcsúf mintát ráncból, s foghíjból szabva rá.

Lassan kihunyok vagy lobbanva elégek, ez minden mit tudok,
kitörni, ez hősnek való tett lenne már,
a végtelen hajt, hogy legyőzzem az élet labirintusát,                                        Minden ember egy csillag-szólt a boszorkány.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Éj és Köd (Miskolc, 2005)
Kiadó: szerzõi