Kígyók

A fán, ami összeköt földet és eget,
Az ágak sűrűjében kígyó tekereg.
Egy másik lent pihen a gyökerek között;
Betakarja, védi, melegíti a föld.
Csak akkor jön elő, ha itt az éjszaka.
Szeme ragyogóbb, mint az ég sok csillaga.
Karcsú teste fehéren villog, mint a hó,
Szikrázik, akár a holdfényben fürdő tó.
A fenti kígyó szeme vörösen ragyog.
Testén ébenfeketék a pikkkelysorok.
Az egyik nappal jár, a másik éjszaka;
Így sohasem magányos, lakatlan a fa.
A fehér kincseket őriz; sok gyógyfüvet.
Ezektől összeforrnak a súlyos sebek,
Mozdul a béna láb, meggyógyul a beteg.
A sötét kígyó szájából méreg csepeg.
Két hatalmas méregfoga tőrként ragyog.
Ha előjön, elsápadnak a csillagok.
Amerre csak kúszik, megremegnek a fák,
Fényes délben is elsötétül a világ.
Lángoló szeméből, akár száz vérpatak,
Szerteszét áradnak a gyilkos sugarak.
A fehér kígyó jó. A fekete gonosz:
Mindenkinek csak bajt és szenvedést okoz.
Mégis övé a fény, neki ragyog a nap.
A másik egy üregben él a föld alatt.
Csak akkor jön elő, ha csend van és sötét,
Hogy meggyógyítsa a világ beteg szívét.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.