Kiflihéj (bújdosó-dal)

Súlyosan, mint a rossz szagok,
tessék: ébren vagyok.
Ruhástól aludtam el,
Kiflihéj-morzsák közt,
a konyhában. Egy hullalegény,
szezámmagos, szétszóródott reggel,
levizelt cipőben,
a tegnapi éj abortumaként.

Lélegzek. Nyelek.
Kátrányból aszfaltút számtól a tüdőmig
az amúgy is eljövő halálnak,
mintha várnám, pedig dehogy!,
és a feltépett torkú gyógysör vérét
szívom bárgyún,
hogy nőjön a gazdám kedve:
emelkedj, te halhatatlan lélek!
Ahogy a nők nemiszerve nedvesedik,
vagy ahogy a tekintetük kedvesedik…
Mindegy:
Giliszták vagyunk, akiknek árt a nap,
a föld alatt meg földet gyártanak.
Másnak kéne lenni, máskor,
és nem itt ülni.
De kinek van kedve átlényegülni,
elvesztve a sanszot,
hogy megszerezhet egy zacskó chipset
és megütheti vele a bankot?


***

Égve maradt a villanykörte.
Fölöttünk a világos ég,
ez meg ég.
Ecce lux.
A mécses után kétszáz évvel
lekapcsolom,
s a függöny fénytű-szoros.
Jöjj, homály és ölelj!,
átbotorkálok a szobáig.
A sötét legyen velem.
Hanyatt fekszem az émelygésbe.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.