Fáradt vagyok...
Fáradt vagyok, node, meg úgysem érti
ezt senkisem, mert ami jár, s nagyon
az emberekben: forgás vitte forgás, -
megdöbbentő törvényű önmalom.
Aki kiszáll: halott...de ki se szállhat
előbb, csak ha az önmalom megáll, -
s hülő szemen még mindig fények várnak
és árnyékok. Ki tudja, mire már?
Malom-bolondság...Fehér urna villan,
s gyermekfog kacag fel, boldog-fehér.
Ijeszt vagy nyugtat esti lélekmélyben:
semmi sem több örvénylő Semminél.
Ijeszt vagy nyugtat: így van. Visszaretten
a most-halottól a holnap-halott.
Sérült szavakon vér átjut, szivárog:
történetek, gyógyithatatlanok.
Kimért világban játszhatsz donkihótét
göthös lovon, akárcsak jómagam,
s szancsópanza csodál rá dárdafényre, -
jámbor paraszt, kinek még szíve van...
Szépség, Szabadság...örök donkihóték
nagy álomútja mindig rajtaveszt.
Helyette végül jön szögesdrót-álom:
Csillag menekül, s tévúton Kereszt.
Hófehér versen alkony átpiroslik.
Tél-falak között egyre ír Apám.
Csillagtalanból visszanéz a Csillag.
Elmosolyodom hívő pirosán.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: kéziratban,