Szürrealizmus
A percmutató lassan, nem sietve
Elferfdült és felületén apró fekete pontok
Szinte tolongva egymás fülébe lihegve,
Egymásba folytak, mint a tinta foltok
a papíron...
Ekkor az idő visszalépett
Nem gyorsan, de haladt,
ám csak elcsúszott, nem megállt
és ebben a pillanatban valami kimaradt
az életből
Minden csúszik
minden lassul
ez el úszik
az lehull
A kérdés végén miért én vagyok a kérdő jel?
s hiába a válasz, nem fogom fel:
Miért vagyok egy?
És nem a tömeg...
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
