Barbárok

Körülöttem vannak, s szinte megfojtanak,
Ahogyan egymást gyilkolva ordítanak,
Üvöltve a maguk erényét és mások hibáját
Senkivel sem törődve csak önmagukat imádják.

Örök magányra ítéltetve élnek, s nem remélnek
A sorstól jobb életet. Elgyengülve betegségben,
Amit a gyűlölet szült, egymagukban halnak meg.
De e vadaknak nincs nyugta még a föld alatt sem,

Ottan sincsen jobb dolguk csak veszekednek, marakodnak
Egymásra válogatott sértéseket kiáltanak.
De feledjük őket most rögtön
Legyen hát ez sorsuk örökkön!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.