Markodban


Markodba csókoltam világom,
s kitártam szegényes fedelem,
így lettél gyászomban vigaszom,
és száműzött szívemnek kegyelem.

Üvöltő bércekre emeltél fel,
könnyező viharként táncoltunk,
búcsúzó kezed még rám lehel,
hamisra torzult már mosolyunk.

Hogy távolodsz, alakod vibrál,
még rám veted felvilló árnyaid,
lásd vad szerelmem  is félreáll,
bonthatod lekötött  szárnyaid.

Förmedem a fagyot hozó telet,
száraz szemekkel sírom a tavaszt,
már megvénült kezemen az erezet,
e világon már, szerelmed maraszt.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.