NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2025-12-05 12:52 Összes olvasás: 209280| 1823. | [tulajdonos]: x | 2024-10-13 16:33 | Mikor írnék, mintha egy nagy, berozsdásodott monstrumot kéne mozgásba hoznom. Csikorog, beakad, pereg a rozsda, egész darabok szakadnak le innen-onnan.
Kijöttem a gyakorlatból. Talán, mert alig is beszélek. A tanításon, meg a szükséges funkcionális párbeszédeken túl ('Kártyával szeretnék fizetni.' 'Majsára megy?') szinte semmit. Az éjjel mást keresve rá is találtam, social withdrawal, ami most velem van, élettényeimet sorba véve nem is meglepő módon. Azért kicsit megnyugtatott, hogy nem abnormális, "antiszociális" vagyok, ahogy a munkatársaim nagy része gondolja, hanem reakció az az állapot, amiben most vagyok.
---
Bőven mögöttem van az a fázis, mikor elfogadásra vágytam, igazibb, valódibb életre. Most a konstans veszély(ek) miatt menedékre, biztonságos helyre, ami nem feltétlen, vagy nemcsak fizikálisan értendő. Persze, ilyesmi nincs, de azért bőszen elképzelem, miközben buszra várok és ha éppen nem a hangyákat bámulom a járdán és a fa törzsén. Visszamegyek az időben ide-oda, egy-egy pillanatba, ami a mosthoz képest afféle mennyországnak tűnik. Valami, ahová átvágyom magam innen. Egészen extrém, gondolom, hogy ilyen például, mikor a szüleimmel tesszük a halottak napi kört és ott állunk Kozma Rebeka sírjánál és apám elmondja a fehér házas sztorit. (Szabó Mátyás álma, s mikor temették ott a ház a sírral szemben.) Extrém, gondolom magamban, mert mitől lenne boldog egy temetőbeli jelenet. De, persze, ott és akkor, s pláne utólag az. Apám tud járni, és a halál már nem fáj, mert több, mint 50 éves. Emlékszünk az ősökre, ez inkább találkozás, amit szinte várok minden évben.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
