DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2826 szerző 36661 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Schein Gábor
  Elhangolás
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: A hétfejű bárhány (revised)
Ötvös Németh Edit: nyanya
Lőnhárt Melinda: Infúzió
Kiss Anna Mária: Anna szerint a sznob
Tar Ferenc: És ha
Natalie Danaisz: cafka
Albert Zsolt: Olajos felhők
Valyon László: Kányafák sirassatok
Vajdics Anikó: A felhőnek fölötted
Mórotz Krisztina: énekelhetetlen blues
FRISS FÓRUMOK

Vajdics Anikó 1 órája
Vezsenyi Ildikó 3 órája
Gyors & Gyilkos 3 órája
Bara Anna 4 órája
Kiss Anna Mária 13 órája
Pálóczi Antal 14 órája
Tóth Gabriella 16 órája
Bak Rita 18 órája
Mórotz Krisztina 21 órája
Jónásné Göncz Zsuzsánna 22 órája
Frideczky Katalin 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Natalie Danaisz 1 napja
Magyar Éva 1 napja
Nagyító 1 napja
Duma György 2 napja
Kocsis Nóra 2 napja
Bártfai Attila Márk 2 napja
Bánfai Zsolt 2 napja
Francesco de Orellana 3 napja
FRISS NAPLÓK

 az utolsó alma 35 perce
Vezsenyi Ildikó Naplója 44 perce
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 1 órája
Seholsincs 1 órája
nélküled 4 órája
Zúzmara 8 órája
Qui? 10 órája
Sorrento 11 órája
Ötvös Németh Edit naplója 13 órája
Apa levelei 15 órája
Gyurcsi 16 órája
Hetedíziglen 16 órája
történések 18 órája
leállósáv 1 napja
Baltazar 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: mabus
Legutóbbi olvasó: 2019-10-18 05:41 Összes olvasás: 10879

Korábbi hozzászólások:  
7. [tulajdonos]: 12011-08-11 21:08
Basszbaritonalitás
Egymásmelletti elbeszélés három jelenetben
Egy

-Mit túrsz, barátom? – igazán kellemes hangja volt az érdeklődő személynek. Mély és selymes, mégis hajlékony, daloló. Énekes basszusnak vagy basszbaritonnak nevezik az ilyes hangot, Mozartnál különösen gyakori. Meg is idézte e kérdőmód Giovannit vagy Figarót. Különben a hang tulajdonosa felettébb szutykos volt.
-Túrok amit. – dünnyögött az orra alá mogorván a megszólított szerzet. Bezzeg ’ennek’ a hangja feneketlenül mély volt. Basszus, ugye. Azonban ne gondoljunk Sarastróra, a bölcs papra se Ozminra, a bika hangú eunuchra! Egy szó mint száz, ebben az estben ne gondoljunk Mozartra! Csak egy kocsmatöltelék artikulálatlan mélységeire, valami fékevesztett tivornya hanganyagából.
-Nem hallod? Mit túrsz? – erőszakoskodott továbbra is a kellemetes basszbariton.
-Veled kell, hogy szóba álljak? – feleselt magában, s mintegy magának a basszus.
A basszbariton megörült a basszus szájalásának, elégedetten összedörzsölte a tenyerét és folytatta a kötekedést: - Lenézel engem barátom?
A basszus megemelte torzonborz fejét, és tetves üstöke alól a másikra sandított. Egy ideig szenvtelenül méregette a kötekedőt, majd kérdéssel állt elő: -Föl kellene nézzek magára.., barátom?
A basszbariton rosszindulatúan mulatott magában, majd immár takarékosra fogott hangon válaszolt: -Azt hittem, a magunkfajta nem köp a magunkfajtára?
A basszus most felegyenesedett. Gesztusértékűnek szánta a mozdulatot. A teste azonban görbe maradt. Régi paradoxon. Lehet-e egyenes, ami görbe? Leporello szerint nem. Hiába, a sok szenvedés nem múlik el nyomtalanul egyetlen test, egyetlen lélek felett sem. A kínnál csak a gyönyör torzítja el inkább az embert. Ezt fontos volt megjegyezni, ha már szóba került a Don szolgája. Mindazonáltal van valamifajta hősiesség a bármilyen értelmű felegyenesedésben. Különösen akkor, ha világos előttünk a darwini gondolat sötétsége.: -Közös lenne a fajtánk?
A fiatalabbik elmosolyodott. A kosz alatt nyers de barátságos vonások ’képezték’ az arcát. Mindazonáltal nem volt jóképű. Magasról, az árok széléről nézett alá az öregre.: -Miért? Talán különbözik?
-Az embernek két színe van és három fonákja. Már hogy lennének egyformák? – mutatott rá a basszus. Valaha lágyak lehettek a vonásai, talán a szépségig lágyak. Most azonban töröttek voltak és dagadtak. A belőlük kiolvasható fizimiska pedig förtelmes. Így jár, aki az idő, a szesz és a nyomor olcsó koktéljával locsolgatja teste s lelke virágait.
-Jól van! Te úrból hullott proli vagy! Látom. De azért csak túrsz itt valamit! Kaparod a szaros földet. Kaparjad csak, mit bánom én! Gyűjtögessél, gyarapodjál! Én a Sereg utca kukáiban mindent megtalálok. Ami kell azt is, ami nem azt is. Mért kaparnám itt a földet? Találtam már gombfocit, vasalót, kordnadrágot, makulátlan szövetkabátot, tegnap egy alpaka tálcát, a múlthéten meg két termoszt, egy karton lejárt szavatosságú remek májkrémet, és könyveket is dögivel. Jó, hogy a kukákat még nem lakatolják a környéken. Van ilyen szokás mostanában! De felénk még nem terjedt el, hála légyen a halálnak! Különben ma egy esernyőt kotortam. Csak az egyik póklába törött, amúgy meg szuperál… A nap meg persze süt hétágra… A felhők is csak izzadnak, ahelyett hogy csurognának. Te meg csak, kaparsz, meg vakarsz… Mint egy kutya. És mint egy kutya izzadsz. El ne fáradj a nagy hajlongásban. Elmondanám, hogy a hátad, mint a rőzsegyűjtő banyáé domborodik, és a szagod se különb annál. Mondjuk az enyém se. Mint egy kutya! Huh! Mégiscsak… Mond már meg, mit túrsz, mit kotorsz itt barátom? Valami üzlet van a dologban. Engem nem tudsz ám bolonddá tenni! – gyorsan és játékosan beszélt a basszbariton. Túlságosan is megnyerő volt.
-Nem lát talán a szemétől? Kavicsot gyűjtők. Szép kavicsokat. – sóhajtotta rekedt tüdejéből a basszus.
- Igen. De mi célból? – firtatta a basszbariton.
Az öreg dacolt: - Csak.
A fiatalabb nem fogadta el ezt a gyerekes hárítást: -Rossz válasz cimborám! Oktalanul csak nem meregeted a seggedet az égre? Vasárnap ráadásul! Pucsitasz itt az Úr csúfjára. Tán tömjént eregetsz a kígyózó beleidből? Én vasárnap nem kotrok kukát.
Az öreg megvetően dörmögte el a következő kényes kérdést: -Maga katolikus?
A fiatalabbat nem lehetett zavarba hozni: -Úgy valahogy!
-Hát én nem. – tett kísérletet a beszélgetés lezárására a basszus.
-Gondoltam is a fazonodról, hogy szombatos vagy. –gúnyolódott a basszbariton. Nem engedte útjára a másikat.
-Maga igen műveletlen, de ez talán mindegy is! – vetette oda foghegyről az öreg és visszatért tevékenységéhez.
-Ó! Ó! Magasan polcoltak téged barátom, aztán mégis milyen mélyre estél. Még egy magamfajta is szóba állhat veled! – röhögött szemtelenül a fiatalabbik.
A basszus ismét felegyenesedett és végigmérte kínzóját: -Nocsak, most már nem volnánk egyfajták?
A gyötrelmek okozója kapva kapott a kérdésen. Szemfüles volt az istenadta: -Már hogyne volnánk, ha te is beleegyezel barátom!
Az árok mélyén ácsorgó férfi ingerülten horkantott: -Hogy maga milyen erőszakos!
Az út magasán strázsáló figura, széles jókedvében vigyorgott: -Csak amennyire muszáj!
-Nem hiszem, hogy bármennyire is, muszáj lehet. – tiltakozott az alant lévő.
-Még galamblelkű ember is vagy, nem csak művelt. Na, eleresztek egy galambot. – nyújtózkodott a „fellengző” és nyomatékosan szellentett.
-Micsoda ocsmányság! – bődült el a basszus.
-Szerintem is. – helyeselt elmélázva a basszbariton. Még a szellentés hangjánál jártak gondolatai. Ösztönösen ráérzett annak zeneiségére, akárcsak Szent Ágoston.
A basszus azonban nem rendelkezett ilyen tiszta szemlélettel. Az is lehetséges persze, hogy csupán botfülű volt. Ugyanakkor kiváló szaglással bírhatott, mert undorodva szimatolt, mielőtt e sziporkával előállt: -Attól, hogy nem futja az életre, még nem muszáj elevenen elrohadni!
A basszbariton megjátszott elismeréssel derült, a vékony szellemességen és még hízelgett is hozzá: -Nagy mondás volt barátom.
Az öreg megértette, hogy nem szabadulhat ettől a piócától. Lemondóan tette hát fel a kulcsfontosságú kérdést: -Ragaszkodik a… barátságunkhoz?
A fiatalabbik, higgadtan vette tudomásul győzelmét és fenyegetően jelezte a behódoltnak, hogy mit is gondol a hirtelenül kialakult kapcsolatról: -Jobban, mint eleddig!
-Akkor talán mutatkozzon be! – csattant fel a vesztes.
-Ó! Ho! Huh, ez gyorsan jött… izé… legyek mondjuk Samu… vagy Botond… Na jó, Gyurinak hívnak. – a győztes komolyan meglepődött a vereséget szenvedett ember merész hangnemén.
-Még a nevében is bizonytalan? - ironizált a basszus
-Még a formámban is barátom. – vallotta be a basszbariton.
Az öreg sóhajtott: -Kedves György…
A fiatalabbik hevesen tiltakozni kezdett: -Gyuri! Hát. Gyuri. Nem György!
A basszus vállat vont és makacsul kitartott a naptári forma mellett: -Kedves György, én bizonyos vagyok a nevemben. A formámban is, azt hiszem… Nevem Hellenpárt. Hellenpárt Ábel.
A basszbariton magához tért és eljátszotta, hogy csodálkozik: -Ejha! Szép név. Már a maga módján. Én is ismertem egy Hellenpártot, de az István volt.
-Nyilván, ahány Hellenpárt, annyi keresztnév. – a basszus nem vett tudomást a csinált csodálkozásról.
-Vagy utónév, ha úgy tetszik. – szemtelenkedett György.
-Ó igen! Utónév. –ismételte Hellenpárt és felette szuggesztíven bámult fel Györgyre.
-Most mért nézel így rám? – kérdezte a fiatalabbik miközben rendületlenül állta az öreg tekintetét.
A basszus még az árok mélyén is kísérletet tett méltósága visszaszerzésére: -Mert sajnálom.
A basszbariton meghökkent ezért csak egy ócska formulára tellett tőle: -Miért is?
Az öreg hosszan válaszolt: -Mert a vezetéknevében még mindig bizonytalan lehet, hiszen nem osztotta meg velem azt. Én, felfedtem magam György. Ha valakinek tudom a nevét, már meg is fosztottam őt, a titok misztériumától, legyen olyan jó és részeltessen nevének titkában!
A fiatalabbik helyeslően bólogatott: -Ó igen! Valaminek bírni az igazi nevét, az a felette gyakorolható igazi hatalom forrása!
-Nos? – kérdezte Hellenpárt.
-Kellemetlen helyzetbe hozol barátom! Én szabad madár vagyok. – tűnődött György.
-Ne politizáljon, amikor valódi kérdésre kell válaszolnia! – élcelődött Hellenpárt.
-Ja! Vagy úgy… izé nem állt szándékomban… Már hogy is politizálnék, manapság senki sem politizál. Manapság mindenki köz és magán - gazdálkodik. Mi magunk is barátom.
Hogy jön ide a politika? – játszotta az értetlent György.
A basszus megengedett magának egy lapos szellemességet: -Négykézláb.
A basszbariton pedig megengedett magának egy lapos derülést a lapos szellemességen: -A kutyafáját, erre nem is gondoltam.
Amint elült a művi derültség, az öreg elégedetten felfuvalkodott: -Kezd lelepleződni György!
-Valóban barátom? –a fiatalabbik hangja pengeéles lett.
-Valóban! A közönségesség máza, lefoszlik a stílusáról. – örvendezett a basszus.
-No és mit vélsz felfedezni az oldódó máz alatt? Sorstársat? Diplomás csövest? Kukarabló értelmiségit? Egy véglényt? Sőt, végbél lényt? Na? Egy szarzsák tanárt, vagy egy alkoholban pácolt sebészt? Egy palira vett palit, akit történetesen Györgynek hívnak, mondjuk Tóth Györgynek, és akit egy gyérhajú, romlott húsú ribanc kiforgatott mindenéből? Vagy egyéb közhelyre vezette, a furmányos kis agyadat a nagy felismerés? Vagy mellé nyúltam? Ennél eredetibb lennél, méltóságos barátom? Aligha! No és veled, veled mi a helyzet? Ugyanez pepitában? Vagy pöttyősben? Vagy harántcsíkos vonalasban? Barátom, te is kezdesz lelepleződni! Meglehet, hogy tirpák vagy!
-Szuggesztív munka volt György. Szokta gyakorolni? – tette fel a hitetlenkedő kérdést a szóáradat nyomán visszamaradt iszamós csendben Hellenpárt.
György elcsitult. Így szólt hát: -Menjél a sunyiba!
Hellenpárt, a basszus, kérődzve kérdezett: -Már nem vagyok a barátja, kedves György?
György, a basszbariton, azonban makacs jószág volt: -Dehogy nem! Inkább, mint azelőtt!
Az öreg egyszeriben csak előzékenységet tanúsított: -Akkor segítsen!
-Miben? –a fiatalabbik egy percre kiesett a szerepéből.
-Jaj Istenem, hát a kavicsgyűjtésben! Tessék, itt egy szatyor. – nyújtott egy szatyrot a másik felé az árok aljáról az „egyik”.
-Na szép! – ragadta meg a szatyrot ledöcögve az árokba a basszbariton. Nagyon elégedett volt most , bár érzése szerint fájdalmasan hosszúra nyúlt az előjáték.
-Ugye szép? –kérdezte a basszus, miközben átadta a szatyrot a másiknak.
György fékevesztetten röhögött: -Mindig is ilyen szatyorról álmodtam.
Hellenpárt kicsit megsértődött: -Akkor most segít vagy nem?
A fiatalabbik elcsendesedett és előzékenységet karikírozott: -Képesítsél Hellenpárt, aztán majd meglátom!
Az öreg nagy levegőt vett: -A legfontosabb, a megfelelő kavics kiválasztása!
-Milyen a megfelelő kavics?: – kotyogott közbe a basszbariton, kit Györgynek hívtak.
-Mondanám : - a basszus, ki a szép Hellenpárt névre hallgatott, nem tűrte a komolytalanságot.
-Mondjad! – erőltetett magára figyelmet a fiatalabbik.
-Az ideális kavics kerekded. Nincsenek rajta éles szögek, sem amorf kitüremkedések. Egyszerűen jólesik megfogni. A felülete sima, mint az ápolt és friss bőr. Így ni! Megsimogatjuk. Ez jó lesz. Továbbá az ideális kavics fürjtojás nagyságú. Annál semmi esetre sem nagyobb, és lehetőleg nem is kisebb. Kellemesen de nem tolakodóan tölti ki az öklűnk üregét. Nem kelt idegen érzéseket bennünk. Megszorítjuk! Kiváló! A súly. Ha a méretet megfelelőnek találtuk, akkor a súllyal már nem lehet különösebb probléma. De azért latolgassuk egy kicsit a tenyerünkben a kavicsot. Diszkréten de határozottan nehezedjék a tenyerünkbe. Ne legyen madárkönnyű se pedig „mágnesnehéz”. Egy könnyű nyomaték… úgymond. A szín talán mindegy is, de azért a fehérnek van valami eleganciája. Mindez világos volt kedves György? – íme, az expozé, amellyel a basszus úr előállt! Szó se róla, elégedett volt magával.
A basszbariton úr, el is képedt, ilyen kifinomultság hallatán.: -Ó hogyne barátom! Nagyon. Definiáltuk az ideális kavicsot.
Hellenpárt úgy vélte eleget lustálkodtak.: -Akkor, ha gondolja, csatlakozzon hozzám és gyűjtse is, az ideális kavicsot!
György nem volt munkás kedvében.: -Vasárnap?
Az öreg azonban nem ismert Istent.: -Vasárnap.
-Kedvtelésből?: – hitetlenkedett a fiatalabbik.
-Miért ne?: - mondta a Basszus és már matatott is a földön.
-Csak.: - nyűgösködött a Basszbariton.
-Rossz válasz György.: -vélte Hellenpárt és maga már jó pár követ megfelelőnek talált.
György elszánta magát a kavics gyűjtésre: -Na jó. Legyen. De tudni akarom, hogy mégis, igazából, valójában: miért!
A basszus hangú Hellenpárt, örömmel feledkezett bele a munkába: -Mi ez a hang György? Ez a parancsoló stílus!
A basszbariton hangú György ímmel-ámmal állt a dologhoz.: -Rühellem az értelmetlenséget.
-Azt hiszem, hogy maga nem az értelmetlenséget, hanem a haszontalanságot, az anyagi értelemben vett haszontalanságot rühelli. – göcögött magában az öreg basszus.
-Nem tagadom barátom. Sőt, véleményem szerint mi éppen ebben hasonlítunk egymásra. – szájalt a fiatalabb basszbariton.
-Tehát ennek a tevékenységnek föltétlenül hasznot kell fialnia ahhoz, hogy bárki emberfia ráfanyalodjon? – kérdezte az egyik.
-Úgy valahogy. – válaszolta a másik.
Az öreg rendületlenül szedegette a kavicsokat és szórta a szatyrába.: -Tehát, kedves György vagy bánom is én mi az igazi neve, fedjem fel, hogy miképpen konvertálódik az ideális kavics, forinttá?
A fiatalabbik nem dolgozott valami lelkesen, csak néha akadt egy-egy nem éppen tökéletes kavics került a kezébe.: -Legyél szíves!
A basszus fel sem nézett.: -Vagy legyek inkább számító? Az is „sz”-szel kezdődik.
A basszbariton bezzeg sasolta a másikat.: -Legyél Hellenpárt komám, vagy mi a szösznek hívnak téged… valójában.
-Már megint az elejére értünk! –mutatott rá Hellenpárt.
-Pedig én őszintén szeretnék a végére járni. –kontrázta rá György.
-Lám a bizalom ritka holmi… : -dünnyögte a basszus.
-Hát nem hever az útszélén, mint a kavics.: -vélelmezte a basszbariton.
A basszusnak nem tetszett a basszbariton lezser hozzáállása.: -No én gyűjtögetek tovább, maga meg vagy megunja a semmittevést és csatlakozik hozzám, vagy nagyon is kitart mellette és békében hagy engem!
A basszbaritonnak viszont nem tetszett a basszus merészsége.: -Nocsak! Mi ez a parancsoló hangsúly, öregem?
Az öreg gyűlölettől csöpögő hangon felelt.: -Nem tudok róla, hogy az örege lennék. Nekem csak lányaim vannak.
A fiatalabbik semmibe vette a gyűlöletet.: -Guszták?
-Nem.: -Hellenpárt józan volt, tényleg rondák voltak a lányai.
-Jópofa vagy barátom! Nézd csak, már felvettem egy kavicsot! Nézd csak, már latolgatom! Nézd csak, már be is raktam ebbe az ocsmány szatyorba. Ügyes vagyok? – György szatyrában alig-alig zörgött valami. Most azonban minden egyes, általa felemelt kőre külön felhívta a figyelmet.
-Megjárja, megjárja!: – nézett rajta keresztül a basszus.
-Egy óra alatt megpakoljuk. – kedélyeskedett a basszbariton.
Az öreg, hellenpárt-féle basszus üresen, bár kissé fenyegetően dörrent.: -Felesleges sietni oly nagyon, messze még az este!


Vége az első jelenetnek

Olvasói hozzászólások nélkül
6. Mórotz Krisztina: Baba2011-08-05 15:54
mabus igazad volt amikor erre hívtad fel a figyelmem:) Észrevételeim lennének.. Arra gondoltam leírom ugyanezt másképp de ma semmiképp... Másokhoz nem hasonlít ez a stílus, de még nem vagy kész...

Olvasói hozzászólások nélkül
5. Mórotz Krisztina: az:)2011-08-03 16:28
Aztán a homloka gúnyosan elvigyorodott, és még a többi, most kicsit úgy néztem, hogy melyik felé billen a mérleg nyelve, irónia gúny? Írónia:)))))Jól áll neked ez a másik világ, erősebben borsozz:) Testvéred

4. [tulajdonos]: tánc2011-08-03 13:40
Baba
-novella-

A függöny felgördül, és csodaszép kép tárul a szem elé. Üres tér. És az üres tér közepén, egy gyönyörű szobor, egy gyönyörű nő áll. Nem fogadja taps. Nincs közönsége. Csak egy tanítvány ül a nézőtéren, éppen a széksorok közepén. Nem mosolyognak. Pedig észre veszik egymást. Egyikük sem mosolyog. Sem a férfi, sem a nő. Mert egy férfi a tanítvány. Nem a nő tanítványa persze, hanem a nő mesterének a tanítványa. Most a nő lép egyet és fordul. Csípője csöndjén eltörik a tér és az idő megpihen. Nem mozdul. Ismét szoborrá lesz. A férfi vázlatfüzetet vesz elő bő ruhájának, bő zsebéből. Rajzolni akar. Megfogni a nőt. Legyen a szoborból kép. Ez volt a törekvés, ami mindig is hajtotta. Megfogni, örökké tenni. Bárkit. Bármit. Például ezt a nőt. Tárggyá tenni, a nélkül azonban, hogy megakasztaná az életét. Előbb térré. Szoborrá. Aztán síkká, képpé. Ez a nő, lám magától szoborrá tud változni, tökéletes szoborrá, s ha úgy akarja hát képpé. És most, most meg fogja ragadni. Le fogja rajzolni, az első igazi rajza lesz. Úristen mennyi gyakorlat, mennyi mesterségbeli tudás, és képesség ment eddig veszendőbe.
Amikor először találkoznak, Lázár mester műhelyében, a nő már akkor tökéletes. És kigúnyolja őt. Azt mondja, hogy nő létére már tud mindent. És tényleg így van. Mindent tud. Pedig csak egy táncos, egy táncos, aki saját bevallása szerint, a szobroktól, sőt egyenesen Lázár mester szobraitól tanul táncolni. Ő, a férfi pedig, kívülről kalapálja a mester készülő szarkofágját. És nem tud megfelelni a nőnek. Elkeseríti ez a határtalan önteltség. Lázár mester belülről faragja, kaparja saját koporsóját, élve temetkezik, de ahhoz nem elég hős, hogy megvédje őt, az igazi tanítványát. Hiába tanul nála ennyi, meg ennyi ideig. Hiába lesi a tudását. Kutatja, amit Lázár mester mutat neki, és úgy kutatja, ahogy azt mutatja. Lázár mestertől mindent elrabol ez a nő. S ha akkor, maga kívánja kirabolni az öreget, talán,már semmit sem lel nála, semmit, ami hasznosítható.
A nő megmozdul, kényes mégis erős és máris megdermed, hogy még egy tökéletes szobor szülessen. Ó milyen szemérmetlen, milyen szép szobor. A férfi nem képes megfogni őt. Nem tudja lerajzolni. Hajt egyet a vázlatfüzetben és ismét munkához lát, hátha az új szobrot képes lesz megörökíteni.
Aztán Lázár mester meghal. Eltemetik a színe-fonákja szarkofágban és hamar a panteon tagja lesz. A nő pedig, híres-neves táncos. A férfi, a temetés napjától fogva követi Herminát. Nem szerelemből. Ambícióból. Több száz előadáson látja. És minden előadáson vele van a vázlatfüzete és próbálja megszerezni azt a tudást, ami neki jár. Nem számolja az éveket. De már jócskán deresedik, jócskán üresedik. Megkeseríti, hogy egyre rosszabbul rajzol, s hogy Hermina egyre tökéletesebb szobrokat, képeket táncol. Egyre ünnepeltebb művész, míg maga, szinte senki már. Hermina tovább lép, és ő megint elveszíti a tudást.
Fáradtan leteszi a mellette lévő székre a sikertelen vázlatokat és figyel. Hermina táncol? Vagy Lázár mester? Vagy talán mindkettő? Eltelik a szép próbaóra. Táncol a szép próbababa. A férfi már nem rajzol. Az ezer szobrot figyeli, a mozdulatlan rohanást. A magasságot, a zuhanást és szíve tükrének repedését. A szabadulást. Előre megy a széksorok között. A színpadra lép. Hermina elmosolyodik. Reá, most először mióta ismerik egymást, de ez mindegy már. Nem marad más megoldás, csak az a gonosz. Különben nincs szabadulás. Ő is mosolyog. Amit tesz szép és jogos, bölcs és okos. Megfolytja Herminát. Gyönyörű szobrot formál belőle. Kegyesen elrendezgeti. Megformálja a szabadulást. Fáradtan lesétál a színpadról, összeszedi a cókmókját és csak egy pillanatra fordul vissza az ajtóból. Ha nem mozdul a szobor, akkor tökéletes a tánc. Tivadar nagy dolgot vitt véghez, megtanította táncolni a szoborimitátor Herminát. A függöny lehull. Eloltva a csodakép. Nem fekszik ott, csak egy szobor. Üres a nézőtér, hiszen csak pokol. Valaki tapsol.

Olvasói hozzászólások nélkül
3. Mórotz Krisztina: női pufi2011-08-01 08:58
mabus, a dialógok, időnként bohózatok, és maró gúnyok, szétszalad, összeáll, izgalmasvilágod, és olvaslak, valami nagy polgárpukkasztás kéne, oltári jól áll a stílus:)) Merészebben! Biztatlak:)

2. [tulajdonos]: az2011-07-28 19:35
Szintelen jelenet
-novella-

Nem rezzent a függöny. Talán rejtegetett egy nőt, vagy pár, szép, szapora mondatot. Ugyan, senki sem állt a függöny mögött! A szapora mondatok nem bujkálnak.
- Jó ízlésű tanítvány, nem nő a mestere fölé. – jelentette ki határozottan a Mester.
- Jó ízlésű tanítványa, csak jó ízlésű mesternek lehet. – mutatott rá a Tanítvány.
- Különben mihez szükséges inkább a jó ízlés, az íráshoz, vagy magához a jó ízléshez? - kötekedett a Tanítvány unottan, és kekszdarabokból építgetett egy kerek tornyot, a kerek asztalon.
- Frázisokat puffogtatsz. No, de valljuk be, soha sem voltál egyébre képes! – ’undorkodott’ a Mester.
- A tehetséges író, tehetségtelen emberekről írjon. És ha jól ír róluk, akkor a saját tehetsége nem ragyoghat át a sorokon, hiszen az epikus nem lehet jelen a művében, legalább is nem etikus a jelenléte, főleg manapság nem, amikor a történet jött újfent divatba, és a maszturbációt, már kevéssé érezzük szalonképesnek. – bölcselkedett a Tanítvány.
- Filozófia. – kételkedett a Mester. Egy percig hallgattak.
- Ez a kávé zaccos, de valljuk be, soha sem voltál képes egyébre. – vizsgálgatta kedvetlenül a csészéje tartalmát a Mester. A Tanítvány teát szürcsölt. A háttérben indiai muzsika szólt, semmi jazz, semmi klasszikus. A Tanítvány nem dohányzott és a Mesternek sem adott rá engedélyt. Vaníliás füstölő füstölgött magában.
- Költészet? Nem fecséreled rá az idődet! Regényre van szükséged! – parancsolta a Tanítvány.
- Nem is tudsz írni! – csattant fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – felelte unottan a Tanítvány, és értelmes homloka mosolygott. Mindig csak a homloka mosolygott. Kicsi erőszakos szája nyugodt volt, a szeme karikás és érdeklődő.
- Valamikor még vonzódtam hozzád. – szólt a Mester.
- Tagadhatatlan, hogy kefélni szerettél volna. – bólintott a Tanítvány.
- De te, de te.. – a Mester hangja elfulladt.
- Mond, te valóban vonzónak érezted magad? – érdeklődött a Tanítvány szenvtelenül.
- Különben is, feleségem és felnőtt lányom van. – tette hozzá egy kis szünet után.
- Póz. Merevség. – horkant fel fitymálóan a Mester.
- A merevség pózáról, csak a te esetedben beszélhetünk. Én hétköznapi vagyok. – felelt egykedvűen a Tanítvány. Aztán a homloka gúnyosan elvigyorodott, és folytatta:
- Lássuk csak: póz, merevség. Ha valami nincs az ínyedre, csak ezt tudod hajtogatni, meg a zsebkendődet, persze. Póz. Merevség.
A mester ujjai ellankadtak. Nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne rakja a zsebkendőt, békaszája megremegett, de állta a Tanítvány tekintetét.
- Hogy van az, hogy neked mosolyog a homlokod? Pont neked! Az enyém pedig.. Nos az enyém ugye…- talán azt dünnyögte, hogy sír.
- Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. – így mondta a Tanítvány. Három különálló mondatban. Három, egymástól végtelen messzeségben lévő, mondatban.
- Ne így! Miért így? – nyögte a Mester.- Ezt mondtad akkor is, amikor először eljöttél hozzám. Az írásaiddal. Írások? Szóval azokkal a papírokkal. Hogy hihettem akkor én bolond, hogy annyiféle tehetség, lehetséges egyetlen emberben! Annyiféle tehetség, de egyik sem tökéletes, ellenkezőleg, mindegyik fajtája romlott. Később, amikor már nem nyűgözött le a személyes varázsod, milyen jó volt ezt a szemedbe mondani. Milyen édes! Pont, mint te, fiatalon! Igen, éppen olyan édes! És akkor te, már nem egészen fiatalon, éppen ilyen alpári bosszúszomjjal, ilyen aljasan, ilyen simán és szaggatottan, megátkoztál e három mondattal!
Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. Milyen nyugodt volt az átok, s én, azóta nem lelek nyugalmat, csúszok lefelé, és nő a fejem felett az árok, hiába is kapaszkodom, ha száz ujjam lenne, azzal sem érnék semmit!
- Pénzért jöttél ugye? – a Tanítvány mindig szenvtelen volt.
- Mennyi? Talán százezer elég lesz.- mondta a Tanítvány.
- A kiadótól sokat kapsz. - vetette fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – vonta meg unatkozva a vállát a Tanítvány.
- Kihűlt a kávém. A zaccos kávém. – panaszkodott a Mester.
- Akarod, hogy csináljak egyet? – kérdezte a Tanítvány.
A mester bólintott. A Tanítvány fegyelmezet közönnyel tudomásul vette a kérést és elindult a konyhába. Mielőtt azonban még kiléphetett volna a szobából, a Mester újra panaszkodott:
- Miért szépek a szavak?
- Miért? Szépek? – kérdezet vissza hitetlenül a Tanítvány, és kifordult a konyhába.
- A lányod nagyon szép. Hasonlít rád és képzeld, veled ellentétben, tud írni! – fogadta a Mester a konyhából visszatérő Tanítványt.
- Az a múltkori szonettje a Zaccban, hát komolyan, mesteri!
- Formás.
- Formás? Zseniális!
- A lányom formás. Tessék! – azzal odakínálta a tálcát a Mesternek.
A csészében tea volt tejszínnel. A mester krákogott, és beleköpött. Cudarul meredt a Tanítványra. Gorombán röhögött és újból köpött egyet:
- Megkettyintettem a lányodat. Csak, hogy tudd. – vágta a szenvtelen Tanítvány arcába.
- Mindenki azt hiszi, hogy tőlem örökölte a tehetségét. Pedig hát tőled, nem igaz? Ne bámulj, ő is kifizeti, én is kifizetem. Mennyit akarsz még, azért a múltkori szarért? Tessék itt a csekk. Százezer elég lesz neked. Élj beosztással! Regényre, regényre van szükséged. Regényt fogsz írni, nekem. – a Tanítvány most szinte jóindulatú volt.
- Neked. – morogta rekedten a Mester. Aztán összeszedte a bátorságát, és fellázadt:
- Azt hiszem, ezentúl csak verseket írok.
- Ugyan, a lányomnak nincs pénze csak némi bája, és te hamar éhes leszel, a munkáltatód én vagyok, ő legfeljebb csak a hobbid lehet. Tudod jól, hogy nincs számodra kiút, ne makacskodj teljesítsed szépen a penzumodat. Légy belátó, a kiadóm egy új regényt követel. Az olvasóimat sem hagyhatom cserben, és téged sem. Így alakult. Ez van. Törődj bele! Beletörődsz! És kész. – Úgy beszélt most a tanítvány a mesterrel, mint a szelíd szülő a vadóc gyerekkel.
- De, van más lehetőségem! – ’örömködött’ a Mester.
- No, mi volna az? – húzta össze a szemöldökét a Tanítvány.
- Hát a lányod! – makacskodott a Mester.
- Ezt már megbeszéltük. Ő nem tud rajtad segíteni, sem a versek. – nyugodott meg a Tanítvány.
- De tud. Meg a színművei. – a Mester nyersen felröhögött, a Tanítvány színeváltozását látva.
- Tehát elloptátok, azt a három remekbe szabott kis drámát. – a Tanítvány ismét nyugodt volt.
- Mindig is drámával kellett volna foglalkoznod. Kár hogy ilyen későn kezdted. Ehhez valóban van tehetséged, nem romlott, hanem valódi tehetséged. – a Mester hangjában még elismerés is bujkált.
- Elő fogjátok adatni? – kérdezte a Tanítvány.
- Már van kellemes szerződésünk. – bólogatott a mester.
- És utána mi lesz? A három hamar elfogy. Maradnak a versek?
- Akkor majd a kis feleségemmel, a kis-lányoddal együtt, visszatérünk hozzád. – pislogott a mester.
- Szemétláda. – mondta a Tanítvány hűvösen.
- Te voltál a mesterem, kedves tanítványom. Jól megleszünk, hidd el. Szép család leszünk. Remek munkaközösség. Tulajdonképpen, egy irodalmi szimbiózis.
A függöny nem rezzent. Nyilván egy nőt rejtegetett. Vagy egy hosszú, táncoló, leláncoló mondatot. Ugyan, nem bújtatott az senkit, csak egy szobrokkal zsúfolt színpadot.

1. [tulajdonos]: ez2011-07-25 15:16
Bohózat
– Novella, amely W. A. Mozart 1781. augusztus 22.-én, apjának L. Mozartnak írott levelén alapul –


A függöny meglibbent, majd illat szállt. Sóhaj volt. Csak nő állhatott mögötte… A függöny nem mozdult, mint az illat, várt. Mögötte, senki sem állt. Mozart kedélyes volt, mint mindig, csupa cifraság, pomádé, szinte maskara. Őszinte, mint egy harlekin, s már örök, akár a márvány. Minden zsebéből arany óralánc csüngött alá, és felettébb elégedett volt magával, különösen cipője csatjával. Komponált is magában egy piperkőc áriát, de mert sehogy sem illet a ’Szöktetésbe’, hát nyomban el is vetette. Persze mosolygott.

- Kedves mester, igazán olyan ízléstelenül öltözködik, mint egy török, és olyan szükségtelenül vidám, mint egy tenor! Na persze tenor! – kacsintott Auernhammer kisasszony kacéran, és a füle mögött babrált. Nem hordott fülbevalót. Józan teremtés lévén, tudta, hogy az ékszerektől, csak a semmit várhatja. Wolfgang Amadeus megsértődött:
- Kedves kisasszony, én öltözködöm! Úgy ahogy, de öltözködöm. Szeretem e cicomás semmiségeket. Nekem ez jár! És különben is, a legtöbb tenorszerep igazán komoly!

A szinte meztelen teremtés, megfenyegette pufók ujjaival a géniuszt, akárha cantabiléket püfölt volna a levegőben:

- Drága Mozart, maga ennél többet, sokkal többet érdemel! - jelentette ki, és úgy kuncogott, hogy semmi kétséget nem hagyott a felől, önmagát tartja a világon a legtöbbnek. És mi tagadás, valóban egy „jó darab csúfság” volt.

A zeneszerző elvörösödött, és epés iróniával készült megfelelni Josephine Auernhammer-nek, de csak egy nyegle sértés kerekedett ki belőle:
- Minden tiszteletemmel együtt azonban, csak azt mondhatom, kedves kisasszony, hogy feltétlenül kevesebbet érdemlek kegyednél! – és olyan pózba vágta magát, mint egy hérosz. A kisasszony továbbra is csak kuncogott. Nem volt hajlandó vereséget szenvedni. Taszító orcáján cinikus kifejezéssel, a zongorához fordult. Meglepő érzékiséggel futtatta végig, nehéznek tűnő ujjait, a billentyűkön. Bárki megesküdött volna rá, hogy amíg a húrok zengtek, Auernhammer kisasszony, szép volt.

- Tudom én, hogy mit gondol rólam. - űzte el saját varázslatát. A húrok már pihentek.
- Ha tudja, - ocsúdott fel kábulatából a mester – akkor meg miért piszkál? - kérdezte elkeseredetten, és csipke nyakravalója elhervadt.

A kisasszony visszafordult, imádva imádott hangszeréhez, megcirógatta, és így szólt:
- Azt mondják valami költő, szalonbetyár, vagy miféle, egy alkalommal, tehetségtelenül játszó kedvesét, a nyílt színen, egy szalonban persze, a következő elmésséggel bűntette, avagy jutalmazta; hogy büntetés vagy ajándék, azt döntse el maga! Tehát. Idézem a rögtönzést:

Ellazul a zongora, érzelmeink bútora,
Száll belőlem, száll tova,
A fogadkozás, hogy soha,
Nem ülök le hallgatni,
Ujjaidat zajlani,
Holt zenészek szellemén!

- Mit szól? Vajon az én ujjaim, hogy zajlanak a holt zenészek szellemén? Mit mond, kedves Mozart? De őszintén?
- Azt hogy nyilván jobban, mint az élő muzsikusok lelkén! Mindazonáltal, a költészethez nem értek, de ez a versike, nekem szerfelett bugyuta elmésségnek tűnik, úgyhogy a kisasszony megnyugtatott, a rossz hírű Stephanie, nem is annyira gyatra, mint amennyire lehetne.
- Olyan igazságtalan! - sóhajtott szemrehányóan Auernhammer kisasszony.
- Stephanie-val? Eltűröm a librettóját..
- Nem!
- Az ismeretlen költővel? Eltűröm a poémáját..
- Nem!
- Az emberiséggel? Mindenkit eltűrök..
- Nem!
- Talán önmagammal? Még magamat is eltűröm..
- Természetesen nem! Csupán velem... Természetesen, csak velem! Természetesen…- a kisasszony mélyen megrendült. Csúnyábbnak tűnt tehát, mint rendesen.
- Hogy-hogy természetesen? – álmélkodott a mester.

A tanítvány, Mozart legtehetségesebb zongoristanövendéke, gyűlölettel meredt a függönyre, melyen mintha, remegett volna a minta.

- A mögül a függöny mögül, szoktam magát lesni.
- Tudom. Sokszor észrevettem. Miért van most behúzva? – sandított a függönyre Mozart.
- S ha feltűnik incifinci alakja, cifra gúnyája, hetyke kalapja, nagy golyó fején a kicsi háromszög.., hjaj, hogy én akkor milyen boldog vagyok..!
- Micsoda szemtelenség! – csattant fel a bécsi klasszikus.
- Pedig az van magának mester, nagy golyó feje, himlőhelyes orcája és nagy sétabotja, mintha valami mulandó kamarás lenne éppenséggel, és nem a testet öltött muzsika, maga.

A géniusz szóhoz sem jutott felháborodásában. A zongoraművésznő azonban, tárgyilagosan folytatta:
- Én meg ördögpofájú vagyok, ugye..
- Micsoda!?- horkant fel Mozart.
- Ön írta ezt kedves mester.
- De hát honnan..!
- És persze izzadok is..
- No de!
- Bórköre lenne ugye szükségem…
- Kicsoda..?
- Mon trés cher Pére…
- A leveleim! De hát, hogy! Honnan! Kicsoda?
- Hogy kicsoda? Csak az a Weber némber! - a kisasszony büszke és kihívó volt.
- Stanci! - nyögte a komponista és egészen lecsúszott a székén, az arany óraláncok elbújtak a selyem zsebekben. A zseni zavara őszinte volt.
- Nos igen, tüneményes mesterem. Maga sok szerfelett csúnya, és sok szerfelett igaz dolgot írt meg rólam, a kedves papájának, egy szerfelett otromba, és szerfelett gonosz levélben.

E levélkét, hála a kis Constanze Webernek, nekem is volt szerencsém olvasni. Ó, igen! Eljött hozzám, a kis buta, a kis élősdi, a kis hölgyike. Gúnyolódott rajtam. Az orrom alá dörgölte, imádott mesterem utálatos levelét. Ő persze, csacsi teremtés azt hitte, hogy én ezek után hallani sem akarok majd magáról. Nem sejtette, hogy én szemben vele, rendelkezem némi józanésszel, és szemben vele, én tudom, hogy ki az a Mozart. Én csúnya vagyok, sőt ocsmány. Tiszta sor. De a legtehetségesebb zongorista a nők között, és ebből nem engedek, és nyilván maga se! – a sértődött nő parancsnokolt.

- Maga valóban az egyik legvalószínűbb ígéret, sőt talán az egyetlen ígéret azok közül, akiknek valaha is órát adtam. - helyeselt bánatosan, sőt erőtlenül a géniusz. Vörösesszőke hajáról csak úgy pergett a púder, és immáron ő is izzadt.
- Vallja be kedves oktatóm, ha szólíthatom így, hogy az ön valódi szerelme Aloysia, és ez a kis gyöngyvirág, ez a kis testvérke, csupán lázadás a maga részéről, a hátátmutató igaz szerelem és a kedves atyja-ura ellen!
Mozart erőtlenül intett. Talán valami olyasmit, hogy lehetséges a kisasszony feltevése.
- Ja és amit az én papámról meg mamámról írt? No de kérem! Még egy művész is lehet úriember. Még egy Mozart is. Még ha nehezére esik is.

- Elnézést kérek…- motyogta a mester, és himlőhelyes orcáin lángok gyúltak. Isteni fülei szorosan a koponyájához lapultak. Termetre kisebb lett, mint eredendően. Egyszóval vereséget szenvedett. Auernhammer kisasszony kedvtelve nézegette, és úgy döntött, hogy mar még egyet. Harap még. Így szólt hát:
- És persze, bármennyire rátarti is volt, abban a becstelen levélben, egyezünk meg abban, hogy a maga barátságát, igenis ki lehet fizetni, egy tányér levessel.
- Talán. - dünnyögte a muzsikus halkan.

Nehéz, barokk csönd telepedett a könnyű, rokokó szobára. Josephine, és Wolfgang Amadeus fölött angyal szállt el. A muzsika angyala. Egy angyal, loknik és szárnyak nélkül. A termetes hölgy sokáig tűrte, mielőtt megtörte volna a csendet. Remek drámai vénával rendelkezett.

- Bízom magában édes Mozart! Akarom, hogy tudja, nekem csak a zene van. Énrám szemet nem vet senki, se előkelő, se gazdag, se férfi. Csak a természet szór rám követ, kavicsot s még két marékkal homokot is, vagy bórkövet, mint maga. Ostoba, csúf vagy szegény emberé nem leszek. Nem áltatom magam. Másokat minek áltatnék. Nagy előadó akarok lenni. Muzsikus! Maga által máris a felhőkig nőttem, jó tenorom! Növesszen hát a napig, istenem! Mióta leckét ad nekem ó mesterem, úgy érzem, ha ujjaimmal dalolok, vagy ha égi vihart verek; hogy vad vagyok és mezítelen, és hogy maga szeret! Igen, szeret! Mert… mert, még szép is vagyok, amikor ez érzelmes bútor felé hajolok! Olyankor, gondolok magára. Csak magára gondolok. Mindig gondolok!

Csend és zene, ez volt a két ember szívében. Semmi angyal. A függöny mocorgott. Mozart töprengett, és mintha fázott volna. Reszketett.

- A muzsikáért mindent megteszek. A tehetségbe mindig szerelmes vagyok. Mit kíván hát tőlem, Josephine kisasszony? – Mozart bágyadt volt. Úgy festett, mint egy megtépett pávatoll.

A zongoraművésznő veszedelmesen elmosolyodott. Érzelmei bútorához fordult, és már játszani is kezdett egy Mozart szonátát, s a tetejébe valami súlyos variációt. Az elbűvölt mester csak csuklott, csak bólogatott. Dobogott a lábával. Olyan volt akár egy kamasz: ’feje nagy’, meg kajla, meg zavaros. És Josephine Auernhammer csak játszott, csak klimpírozott, őszintét és hazugot, sírt és kacagott.

- Csúnya vagyok? – kérdezte, egy pillanatra sem feledve a varázslatos játékot.
- Csúnya? Ki mondhatott ilyet? Ki volt az a megátalkodott? Akinek füle van, az a szféráknál világosabban hallja, hogy maga csodaszép! Mit szép! Tökéletes!- kiáltott a magából és a ruháiból is kivetkezett géniusz.
- Úgy-e? – kérdezte a boszorkány. Csendült-pendült varázsa.
- Úgy! – ujjongott a zseni.
- Most legyen az, hogy maga a napig emel engem!- parancsolta a nő.
- Hisz ez igaz és szent kötelesség! – bókolt a zenebohóc. S már a hölgyön matatott.
- Igaz és szent azt nem tudom, de hogy szeresen azt akarom!- sikoltotta a kisasszony.
- Igaz és szent higgye el! Mint lángelme csak mondhatom! – rebegte az elveszett zeneköltő.
- Szeressen! – csilingelt a kisasszony
- Szeretem! – nyögte a nagyember
- Akarjon! – rendelkezett a nőszemély
- Akarom! – törleszkedett a férfiú
- Harapjon! – vihogott a boszorkány
- Harapom! – mókázott a fiúcska
- Karmoljon! – sziszegte a kígyó
- Karmolom! – cincogta a kisegér
- Milyen omlós a moll, és milyen durva dúr! – vinnyogta a nő
- Míg zeng a húr, tőlem nem szabadul! – harsogta az ember
- Szóval mégis ért a költészethez? – kérdezte Josephine
- Tagadom! Én csak a zenéhez értek, s a színpadhoz egy keveset. – felelte Wolfgang Amadeus
- Boldog vagyok mesterem! Boldog vagyok, kis házi géniuszom! –így az Auernhammer
- Én is, ó Tehetség! Én is, ó Muzsika! – így a Mozart
- És Josephine Auernhammer már elérte! – szólt az istennő
- És Wolfgang Amadeus Mozart, már birtokolja!– felelt a földi helytartó
- A napot. – szuszogták együtt
- Ámen! – és szétvált a hangjuk
- Ámen! – és szétvált a testük

Auernhammer kisasszony élete legszebb és leghosszabb koncertjét adta aznap. Emberi fül Mozartot szebben előadni és variálni senki mást nem halhatott. Kár, hogy olyan csekély számú volt a közönség. S mikor a játék megpihent, mikor a muzsika véget ért, és Wolfgang Amadeus már zavartan öltözködött és „irult”- meg pirult, a győzelmes, a csodálatos amazon, hirtelenjében a függöny felé fordult:

- Mint látja drágám, a fogadást én nyertem! Maga, meg akart engem taposni! Holmi levélkével megalázni. Gyalázatosan elkámpicsorítani! Hát, most én aláztam meg kegyedet, én tapostam meg magát. Mesteremtől szellemet nyertem, magától százötven huncut kis forintot, s a muzsika által ünnepeltem a muzsikát! Könnyelmű, ostoba kis teremtés maga. Feleségnek való. Kár hogy drága mesteremet untatni fogja! És elszívja majd életét, zenéjét, erejét! De sebaj! Azáltal, hogy a mi kis fogadásunkat ilyen fölényesen nyertem meg, jó előre, érte is bosszút álltam! Egy szó, mint száz; megvertem magát! Kegyed olyan buta, hogy még a szerencse sem méltatja figyelemre! Legközelebb ne fogadjon Josephine Auernhammer-rel, Constanze Weber. És ne remegjen! – fújtatott a bányarém, a függönynek!

Mozart semerre sem nézett, szemlesütve készülődött a távozásra. Toporgott. Egyik cipőjének csatja elferdült, csipke kézelője koszos volt. Hátrálni kezdett a kékre mázolt ajtó felé. Az ócska szőnyegben egyszer megbotlott, és kétszer elvesztette a kalapját, mire a rézkilincset valahogyan megkaparintotta.

- Ó, már menni készül? - kedélyeskedett Auernhammer kisasszony. Hatalmas volt és csúnya, mint a boszorkányok általában, s még a tetejében diadalittas is. A mester csendben ácsorgott. Védtelen volt. Szomorú volt. Nem dalolt a szíve. Ilyet eleddig, még soha sem érzett. Kinyitotta az ajtót.
- Még valami - pökte a pökhendi némber - a leveleit ne pihentesse postázás előtt, mert az a ringyó kimazsolázza belőle a ganajt.

A függöny meglibbent. Illat szállt. Mintha nő állt volna mögötte. Az illat olyan, mint a sóhaj. A sóhaj olyan, mint a nő. A függöny nem mozdult. Nem állt mögötte senki.



Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-10-18 09:42 lista
2019-10-07 16:11 paricska
2019-09-23 22:23 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-10-18 09:57   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2019-10-18 09:51   Napló: az utolsó alma
2019-10-18 09:42   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:39   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:38   Kedvencek lista: lista
2019-10-18 09:22   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2019-10-18 09:15   Napló: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
2019-10-18 09:11   Napló: Seholsincs
2019-10-18 08:56   új fórumbejegyzés: Vajdics Anikó
2019-10-18 06:52   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó