NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis Legutóbbi olvasó: 2025-12-10 10:30 Összes olvasás: 12360| 14. | [tulajdonos]: 2019 03 30 | 2020-05-20 22:48 | De jó, hogy ezt mégsem küldtem el....
"Hát tudod, kussolnék én üregmélyen, bárha tudnék, bárha tudnád, valóban, nagy igyekezettel, hinni akartam, hogy az volna rendjén,
és hogy csak az elengedni nem tudás képtelensége, ami persze gyakorta nagy úr énnálam, és gyakorlatozik is büszkén, időnként,
ha arra alkalmat nyújtok. De nem erről van szó. Levetem minden bőrömet, és alatta téged talállak. Azt, amivel kényelmemben, tévesen
olykor téged azonosítottalak És nem lehetek szabad, míg azt nem mondod: meglelted a magad boldogságát, nélkülem, eredjek békével,
minden, ami lehettünk volna pótolható, és mit nyomába ültettél élhető és bizonnyal életben tart és marad és marasztal stb..
Igazat szólnak azok, kik szépelgő fecsegésnek tetsző egyszerű szavakkal azt mondják, néha meg kell tapasztalnunk hiányát a fontos dolgoknak,
hogy lássuk a benne rejlő értéket. Sokszor van úgy az ember, hogy fél szembenézni bizonyos részeivel, de megélni kénytelen, így tehát
a környezetére vetíti azokat. De persze jelen levelem célja nem az analizálgatás volna,így tehát hagyjuk is ezt. Ami elmúlt, elmúlt. Beszélni
csak a még lehetségesről érdemes, akkor is, ha most még csak egy elfuserált próbafutam az, amink volt,illetve van. Valamiféle isteni csoda
kudarcba fúlásának megélése.
Mert (és jaj nekem) hiszem, konokul és leküzdhetetlen, hogy az egyetlen létező valóság ebben a képtelen véget nem érő cirkuszban itt
körülünk, az egyetlen ami lehetséges és igaz nekem, az te magad vagy, és valahol ott a mélyben, elveszve benned, tán én neked. Ha létezik e földön
lelkünknek megbocsátás, ha létezik egy apró kis hézag, amelyen átfér az ember, fikarcnyi esélyünk, ha nem is a boldogságra, de megmaradásra
önmagunkban, egymáson keresztül, nekünk megadatott, s ha már én voltam olyan oktondi, és eldobtam volna, kérlek te légy most nálam
erősebb, és gondold át, amit reszketve bár, de ekként most beismerek mégis - hogy szeretlek, s minden akaratlagosság ellenére ez változatlan megmarad,
egyetlen állandó pontnak itt bennem, ha a föld kifordul alólam, akkor is. Úgyis, hogy tudom, minden, ami volt, soha vissza nem jő, és nem is vágyom,
a múltat többé tenni, vagy megidézni, ezt remélem, te is tudod. Azt akarnám végre birtokunkba venni, ami adatott, s meglehet, csak most, és ilyen
kacska módon, de mégis, egyetlen szó ha átvisszhangzik hozzád mindebből
azt mondanám éljünk a kapaszkodóval,
ha nem, hát én azt is megértem, de kérlek akkor küldj a fenébe, és mondd ki végre, hogy ne keresselek, mert a nagy hallgatásból mindenféle
kétségek és képzetek táplálkoznak, látod, ilyen az ember lánya, reményt lel ott is, ahol csak a nagy csönd van.
(aláírás)
Ezt a levelet akartam volna elküldeni a minap neked, de gondoltam, mivel ez most lényegi dolog, azonnali visszacsatolást igényelne arról,
hogy tudsz róla, hogy el fogod olvasni, hogy egyáltalán...szóval ezért hívtalak volna, hiszen könnyebb így összeszedni a gondolataimat, felvállalni
azt, amit érzek, mert személyes verbalitását az embernek gyakran eltiporja a büszkesége, megaztán a kimondott szó elillan, sokszor nem is látja át az ember,
ha faszságokat hord össze, az emlékezés gyakorta megszépíti önnön tükörképünket, írásban azonban jobban előtűnnek a képlékeny pontok, a képtelen
feltételezések. Csakhogy arról ugye nem lehet tudni, vajon eljutott-e a mondandó oda, ahova szánták.
Gondoltam, ha már a telefont sem veszed fel nekem, hát úgyis mindegy. De mivel úgyis mindegy, hát el is küldhetem. Tudod, ezeddig olyasmi
nem is gyötört pl. hogy mifenét vétettem, amire ezt a pofont kapom az élettől. Márminthogy igyekezhettem én akárhogy a kedvedben, sohasem jelentettem még csak
annyit sem hogy mondjuk kilépj velem az utcára, olykor és egyálltalán. Most meg azt kell hogy tapasztaljam, gondoljam, ez a kis csitri (már
megbocsáss, lehet hogy nem ismerem, de annyi kontaktusom meg volt vele) egyszercsak előtűnik a semmiből (épp mint akit az "ördög" küldött volna)
és egyszeriben birtokba vesz mindent. Nemhogy amihez valaha nekem hozzáférésem sem volt, nem hogy amihez én szép szóval gyengédséggel próbáltam közelítni,
mindazt, aminek létezéséről valószínűleg mégcsak nem is tudtam, mindazt, amit én soha nem is kívántam volna magaménak,
a szabadságodat, pl arról magam azt gondoltam nemhogy nekem de senkinek nincs joga birtokba venni. Persze könnyen meglehet hogy mindez csak csonka képek
felmutatásával előhívott sejtetések énbennem, és semmi köze a valósághoz. Semmi köze hozzám, vagy hozzád. Könnyen lehet, hogy ez csak a nagy semmi lengedező
tarka abrosza, csak az üresség kínzó játékossága bennem, nade kérem...kell hogy legyen itt a mélysetét tudattalan lélekveremben elásva valahol
legalább egy anyagyilkosság, hogy kénytelen de képtelen mindezt megélnem, úgy látszik, úgy van az, hogy ezek szerint mégis kötelező
mindezt elviselnem, bár minden bizonnyal volt már asszony ártatlanabb, s volt már kegyetlenebb, kit mégis gyolcsbatekert az élet, hát mit sírok én, miféle igazságot
hajkurásszak mostmár én, ha a magamé, kétségkívül sohasem létezett.
De szerencsére, kussolnom azt nem muszáj. Nem kell nekem a torokfájás. Hallgattam én már annyit, hogy a kövek közt is kitüntetett volnék. Valótlanná dermedt,
amit éltem - mit nekem
büszkeség, mégis, mire fel?
De légy te nagyon boldog ha
egyáltalán - létezel."
Létezett. Valaha. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
