NAPLÓK: Szigeti György Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 12:44 Összes olvasás: 1099| 1. | [tulajdonos]: iskolaévek, történelem | 2013-09-03 18:34 |
Szigeti György
Iskolaévek, történelem
Iskolaéveim
Iskolai tanulmányaimat 1946-ban kezdtem Tisztaberken. Apám ebben az évben szabadult az amerikai fogságból. Az események egybeesésének nagyon megörült; olyannyira, hogy saját készítésű bőrből varrt egy iskolatáskát elsőszülött fiának. A fiú az egyetlen lehetséges módon köszönte meg apja figyelmességét: kitűnő tanulóként kezdte az iskolai életet, és ehhez ragaszkodott a nyolc osztály befejezéséig. Az összevont osztályokkal működő iskola tanítójának az volt a véleménye, hogy "elviszi az iskola eszét Gyuri", ha visszamegy Debrecenbe.
Viszont a visszaköltözés megtörtént. Az általános iskola második osztályának második felét már Debrecenben kezdtem el. Első albérleti lakásunk a Kisállomás melletti Kürtös utcában volt. Beiratkoztam a Hatvan utcai általános iskolába. Debreceni diák lettem. A pedagógusoknak már akkor is volt - és valószínű, most is van - egy vitatható gyakorlata; az amúgy is szorongó kis vagy nagyobb diákot "meg kell fingatni", mit tud az új fiú, váratlanul feleltetni kell! Nálam ez csak részben vált be, a második-harmadik költözés után már vártam a kérdést, és igyekeztem készülni rá.
Laktunk a Hatvan -, Kossuth -, Teleki -, Vígkedvű Mihály -, Bercsényi -,Luther -, Jánosi – utcában (valószínű, hagytam is ki egyet-kettőt), és mindez másfél-két év alatt. Ez mindig új iskolakezdéssel járt. Közben bicikliőrzéssel, gyengébb tanulók korrepetálásával tudtam némi aprópénzre szert tenni; ezzel is hozzá járulva a család pénzügyi helyzetének javításához.
Nyári iskolaszünetben jött a diákmunka. Kisiskolás koromban vasúti pályák gyomtalanítása, később építőipari segédmunka várt rám. A lakások minősége, és a bútorok mennyisége és minősége messze nem érte el egy öttagú család szükségleteit.
Szüleink igyekeztek minden lehetőséget megragadni ahhoz, hogy a tanulás feltételeit biztosítsák számunkra. Ez sajnos nem sikerült. Hogy ennek ellenére is kitűnő tanuló voltam, azt az iskolai munka magas színvonalának köszönhettem. Igyekeztem az órákon mindent elsajátítani, amit csak lehetett, otthonra csak az írásbeli feladatok maradtak.
Sokat éheztünk. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk, hogy nagyon egészségtelenül táplálkoztunk. A hatodik osztály közepétől a nyolcadik osztály befejezéséig a Pacsirta utcai iskola tanulója voltam. Az itteni tanáraimnak köszönöm, hogy egyáltalán középiskolában tovább tanulhattam. Ők nagyon kapacitálták szüleimet az én továbbtanulásomra, apám ugyanis nem akart hozzájárulni, mondván, hogy csak olyan középiskolában tanulhatok, ahol szakmát is kapok, és végzés után dolgozni megyek. A család anyagi helyzete nem tudja biztosítani az én egyetemi tanulmányaimat. Így lettem 1954-ben a Debreceni Vegyipari Technikum tanulója.
A vegyipariban nem voltam kitűnő tanuló. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy ott az ilyen nagyon ritka jelenség, másrészt az, hogy semmi nem motivált a maximális erőbedobásra (egyetemi továbbtanulás kizárása). Az a tanulási módszer, ami az általános iskolában bőségesen elegendő volt, itt kimondottan kevésnek bizonyult. Tisztában voltam én ezzel, de úgy gondoltam, hogy a technikusi oklevél megszerzése, mint maximális cél, nem kíván több erőfeszítést. A család anyagi körülményei sem javultak, sőt talán még romlottak is. Végül nehézség nélkül leérettségiztem, vegyésztechnikus lettem közepes minősítéssel. Első új konfekciós öltönyömet a ballagásra kaptam.
A középiskola és a történelem
1956. október 23-án harmadikos voltam a vegyipariban. Október 23-a keddre esett. Gyönyörűszép napsütéses idő volt. A harmadikosoknak
az első emeleti laboratóriumokban laborgyakorlat volt. Egyszer csak (lehet, hogy a nagyszünetben) futótűzként terjedt egy eddigi életünkben szokatlan hír: kormányellenes felvonulás, tüntetés van a városban. Az egyetemisták és a munkások tüntetnek, és rendszerellenes jelszavakat skandálnak. Természetesen azonnal csatlakozni, vagy legalább részt venni akartunk mi is. Az iskolaigazgató megtiltotta, bezáratta az iskolakaput.
Volt, aki az első emeletről kiugrotta Csapó utca betonjárdájára, én nem tettem ezt, mert gyáva és ügyetlen voltam. A kaput valakik kinyitották, így mi is „szabadok” lettünk, mehettünk a tüntetésre. A Vörös Hadsereg útján
már óriásira duzzadt a lelkesedés. Olyan jelmondatokat (Ruszkik haza, Nem tanulunk oroszt) kiabáltunk, amiért a rendőrség részéről néhány
nappal azelőtt nagyon brutális megtorlás következett volna, most semmi reakciója nem volt a kiabálásnak. Éreztük mi is a különbséget; senki nem félt. Fiatalos, lendületes volt a hangulat. Rövidesen megtudtuk, hogy az úti cél a Kossuth Lajos Tudományegyetem aulája lesz, a Vörös Hadsereg útja, Péterfia utca, Bem tér, Simonyi út, Nagyerdei körút útvonalon.
Az egyetem aulája zsúfolásig megtelt. Különböző szónoklatok hangzottak el, Görbe János színművész elszavalta a Nemzeti Dal c. Petőfi verset.
Mi a vegyipari kollégiumába mentünk, ahol lelkesülten beszéltük meg a látottakat, hallottakat. Iskolaszünetet rendeltek el. Másnap, harmadnap, ezután minden nap a kollégium volt az úti célunk. Estig ott töltöttük az időnket.
Október 27-én egy óriási szovjet csapatkontingens vonult át Debrecenen Budapest felé. Mi egy páran a Széchenyi utca és a Vörös Hadsereg útja
sarkon elég nagy tömegbe vegyülve figyeltük az eseményeket. A szovjet katonák gépfegyverüket ránk irányozva néztek kifelé a gépkocsikból, szállítójárművekből. Órákon keresztül tartott a vonulás. Egyszer csak kit látunk az első sorokban? Az osztályfőnökünk volt az. Viharkabátjának zsíros gallérja most is előttem van. Ha jól tudom, ő volt a vegyipari technikum párttitkára is. Látva megrökönyödésünket, a következőket mondta: félreismertetek engem. Kiverjük veletek ezeket innen, majd én vezetlek benneteket. Óriásit nőtt a szemünkben a tanár elvtárs, aki addig nem tartozott kedvelt tanárok közé.
Nekem azonban legalább is ambivalensek voltak az érzéseim. Titokban, anélkül, hogy kimondtam volna, nagyon bíztam a tanár elvtárs mondókájával kapcsolatosan abban, hogy egy blöff az egész. Nem sok kedvem volt ugyanis „az ő vezetésével” meghalni. A kollégiumban ezt is megbeszéltük.
Ekkor már kijárási tilalom volt este kilenctől érvényben. Nyolc órakor elindultam az egyik gyógyszergyár igazgatójának fiával, aki osztálytársam volt, hazafelé.
A Kossuth utcán, a rendőrség előtt szovjet páncélautók álltak. Mi az utca
másik oldalában mentünk, mert ő a rendőrséggel szemben egy gimnázium udvarában lakott. Mikor megláttak bennünket, azonnal tüzeltek. Én hasravágtam magam. Ekkor kiáltották, hogy „sztoj”! Szóltam a társamnak, feküdjön le, ehelyett felemelte megadásra az egyik kezét, mert már csak azt tudta felemelni; közben a vállát és a csuklóját eltalálták. Ekkor lefeküdt. Hosszú, kínos és félelemmel tele percek következtek. Végre meghallottam
a katonák káromkodását, hiszen az órájukat nem állították át a középeurópai időzónának megfelelően: náluk már tízóra harminc perc volt,
a valóságos nyolcóra harminc perc helyett. Én futva menekültem egészen a lakásunkig. Apámnak nagy izgalommal soroltam a velem történteket, egyik cigarettáról a másikra gyújtva. A harmadik cigaretta után apám csendben kérdezte: nem kínálnál meg engem is? Megtörtént a dohányzás engedélyezése.
November negyedike előtt volt alkalom arra, hogy a forradalom szerencselovagjait is felismerjük. Az egyik szomszéd például (aki a kommunista párt ujjászervezésekor munkahelyének párttitkára lett) átszólt szegény apámnak: szomszéd, maga piroskönyves? kérdezte. Mer’ én nem! – tette hozzá végtelen elégedettséggel, meg se várva a választ. Más alkalommal jöttünk ki a Víg moziból, és láttuk, hogy hangosan szidalmaznak és ütlegelnek egy minden bizonnyal zsidó fiatalembert.
Aki ismeri Debrecent, az tudja, hogy a Víg mozi mellett van ma is a debreceni „zsidónegyed”.
November 4-e után elkezdődött a tanítás az iskolákban.
Az első óra osztályfőnöki volt. Bejött a tanterembe az osztályfőnök, és nagy hangon, szemének rebbenése nélkül mondta: másodszor szabadított
fel bennünket a szovjet hadsereg! Nagy csend fogadta a bejelentést. Nem szólt senki, nem tiltakozott senki, nem helyeselt senki.
Én is csak félve jelentkeztem, hogy szólni akarok. Mikor szót kaptam, a következőket mondtam: tanár elvtárs! Legyen szíves megmondani, hogy mikor mondott igazat; október 27-én, a Széchenyi utca sarkon, vagy most!
A tanár elsápadt, és szó nélkül kiment az osztályból.
Én pedig ott maradtam, és nagyon haragudtam magamra, mert tudtam,
Ennek még lesz folytatása.
3
A forradalom után…
És lett is folytatása... A tanár elvtárs nem bujdosott el, hanem elhatározta, hogy egy középiskolás diák számára a legdúrvább büntetést szabatja ki Szigetinek, aki véleménye szerint ellenforradalmár (sic!).
A leghatékonyabb, ha nemcsak a vegyipariból, hanem az ország összes középiskolájából kirúgat engem. Nem sikerült neki. Ezt valószínű azoknak a tanáraimnak köszönhetem - és ezúton köszönöm is -, akik elítélik egy pedagógus üres fecsegését, blöffjeit. A tanár elvtárs értékítélete szerint, egy ellenforradalmár nem kaphat ötöst orosz nyelvből. Az orosz nyelv oktatója ő volt. Az utolsó lehetőség a megbüntetésemre úgy, hogy ezt egyedül is meg tudja valósítani. Közölte velem, hogy ötöst ha megfeszülök, akkor sem kapok ebből a tantárgyból. "Becsületére váljon", hogy sem a harmadik osztály hátralévő hónapjaiban, sem a negyedik osztály egész évében hozzám sem szólt, nem feleltetett, és záró jegyként megadta a négyest oroszból.
Ezek után már lassan csordogált az idő a vegyipariban. Eljött az érettségi ideje. A továbbtanulásra nem is gondolhattam, és nem is gondoltam. KISZ-en kívüliként fejeztem be a vegyipari technikumot, mert természetesen a tanár elvtárs megakadályozta, mint párttitkár, hogy felvegyenek a KISZ-be.
A technikumi évek alatt már írogattam. Aránylag sok zsenge versem született. A Biogal Gyógyszergyárban kaptam munkát, mint vegyszerraktáros. Ez persze nemcsak a finomvegyszerek szakszerű tárolását jelentette, hanem kemény fizikai munkát, és egészségre ártalmas érintkezést is a hordós, zsákos, nagy volumenű anyagokkal. Szüleimnek nagy segítséget jelentett, hogy immár két kereső volt a családban.
2013. szeptember 1.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
