NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 11:54 Összes olvasás: 71615| 419. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-16 19:11 | 2019. augusztus 16.
Szerette a házat, a térre néző ablakaival, félig behúzott függönyeivel, amelynek résein át a napfény reggelente úgy köszönt be, mint egy régimódi tejesember, adj’isten, esténként meg a Hold, mint egy vén lámpagyújtogató, jóccakát – így képzelte, nem tehetett róla, tele volt a feje hasonlatokkal. Szerette ezeket a pillanatokat, most, hogy jobbára odalent tartózkodott a ház legalsó pincéjében a többi nővel és a gyerekekkel együtt, talán még inkább, mint azelőtt, amikor még nem csak a képzeletében, de a valóságban is léteztek olyan dolgok, mint reggeli napfény és felkelő Hold, tér és ház. Hideg volt odalent és az idő nagyobb részében sötét – takarékoskodniuk kellett a gyertyákkal, a hideg ellen meg csak magukra kellett szedniük a teljes ruhatárukat, a gyapjúharisnya fölé még egyet, a ruhájukra még két másikat, mellényt, kötött kardigánt, mindent, amit odafent találtak, és még időben lehoztak, plusz a halott katonákról leszedett kabátokat, amelyek félig fekhelyül, félig takaróul szolgáltak. Késő este volt, mindenki aludt már, csak egy kisbaba nyöszörgött, akit egész nap cukros vízbe áztatott kenyérrel etettek, mert az anyjának elapadt a teje. A mai napot átvészelte, de a végtelenségig nem bírná tovább. Tápszert és cumisüveget kell szerezni valahonnan. Még vár egy kicsit. Megvárja, amíg a Hold bedugja a fejét a ciszterna vízébe: jóccakát, aztán elindul a pincéből kivezető Z-alakú folyosón át a város alatti labirintus kijárata felé, amelyet rajta kívül nem ismer senki más, mert már csak a képzeletében létezik, mint a reggeli napfény, a felkelő Hold, a tér és a ház.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 418. | vajdics: jav. | 2019-08-15 12:49 | | ...de még napok múlva is úgy járkál az ember, hogy ott van a fenekén a szék, ami a moziban hozzá tapadt. | |
| 417. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-15 12:43 | 2019. augusztus 15.
Bárkit lehet szeretni. Még egy náci bűnöst is. Ha van hely, idő és alkalom arra, hogy megszeressük. Egy életre is akár. Erről szól A felolvasó”. Erről is.
A stricit is szeretik. A félelem és a ráutaltság, a valahova tartozni akarás keveréke erős habarcs. Kettős kötés. Néha erősebb és elszakíthatatlanabb, mint a tiszta kötődés, ha van olyan. Látom eleget a „nyócker” lányait, milyen nehezen szabadulnak meg azoktól, akik visszaélnek a ragaszkodásukkal. Az ambivalencia röghöz köt, odatapaszt a másikhoz. Üss, ha szeretsz. Egy egész életet le lehet így élni. Téglaként a habarcs közeiben. A többi: annyi (Tandori). Avagy: néma csend (Arany).
Nagyon árulkodó az a mozdulat, amellyel Hanna Schmitz a tárgyaláson az asztalra csap. Rendnek kellett lennie, különben elszabadult volna a káosz, magyarázza, miért nem nyitotta ki a bombatalálatot ért, lángoló templomot, amibe háromszáz zsidó volt bezárva. Ön mit tett volna a helyemben, kérdezi a bírót, és az zavarában nem tud mit válaszolni. Zavarban vagyunk mi is. Egy pillanatra egyszerre látjuk Hannát angyalnak és ördögnek, pedig nem angyal ő, soha nem volt az, nem is maga az ördög, csak egy ember, aki úgy nőtt fel, hogy nem tanult meg írni és olvasni. De szeretni tud. Egyszerű, ösztönös, már-már állati ragaszkodással. A gondoskodás képességével is rendelkezik. Nem kevésbé ösztönös alapon, ahogyan egy állat eteti, tisztogatja a kölykeit. Vagy az idegen kölyköt, akivel párzani is lehet, ha már ivarérett. Lassabban, kölyök, lassabban. Sok minden eszünkbe juthat, amikor Hanna Michaelt mosdatja, subickolja, a kislábujjától a feje búbjáig – nekem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy macska, akinek időről időre tisztára kell nyalogatnia a kölyökmacskát, ez van a génjeibe programozva. Ebből a programozott, ösztönös létből emeli ki őt az olvasás. A fiúval való kapcsolata is így kerül át egy másik szintre. Az olvasmányok világába, ahol „csak” betűk és szavak léteznek. Bekezdések, fejezetek. Első és utolsó mondatok. És ha egy történet véget ér, mindig újra lehet kezdeni. Le lehet így élni egy egész életet?
Megszeretjük ezt a két embert. Michaelt feltétlenül, de Hannát is, nem feltétel nélkül, „csak” azzal a habarcsos, ambivalens kötődéssel, amit nehéz megérteni, de még napok múlva is úgy járkál az ember, hogy ott van a fenekén a szék, ami a moziban a fenekéhez tapadt. Nem lehet tőle aludni. Ámde. Áltatni azért nem áltatjuk magunkat, legfeljebb csak egy-két röpke pillanatra, helyenként hosszú percekre is, mert tényleg lehet szeretni ezt a nőt, akit Hannának hívnak, és aki Auschwitzban az őrtársaival együtt háromszáz ember halálát okozta, de azt nem gondoljuk, hogy meg kellene úsznia az életfogytiglant. Nem mentjük fel, csak, mert szeretjük. A stricit sem menti fel, hogy kötődnek hozzá. A bántalmazó szülőt vagy házastársat sem oldozza fel a tény, hogy az ambivalensen hozzáhabarcsolódók nem tudnak tőle elszakadni.
Hanna egyébként addig is „börtönben” élt a maga kis mikrovilágában. Az igazi börtönévekkel jobban járt. Ha felmentik, vagy, ha csak négy évet kap, mint a többiek, olyan marad, amilyen volt: beszűkült és beszürkült. A börtönben viszont lehetősége van túllépni önmagán; megtanul írni és olvasni, megismerheti a világirodalmat, ami majdnem ugyanaz, vagy inkább több, mintha azt mondanánk: a világot. A teremtés bármilyen széles,/ ólnál is szűkösebb./ Innét odáig. Kő, fa, ház./ (…) És mégis, olykor belép valaki… A világűrben egy kisszoba hirtelen benépesül.
Tegnap este filmklub után társasoztunk. Blokus. Nem a kedvencem, gyenge vagyok benne, de szívesen vállalom az utolsó helyet bármilyen játékban, amivel a fiúkat egy asztal mellé lehet terelni. Mindenki Aliciának udvarolt. Ki-ki a maga módján. L., aki annyi idős, mint a filmbéli Michael, infantilis videókkal próbálta elbűvölni a vendéget. Batman Seizure 10 órára végtelenítve. „Oh, no! It’s an old joke!” – tiltakoztam. „But it still works”, mondta Alicia rejtélyesen. Elnéztem, mennyi finom erő van ebben a törékeny kis lényben. És beleborzonganék a gondolatba, hogy mi mindenről maradtam le azzal, hogy nem született lányom – ha az ilyen gondolatokat bölcsnek találnám.
Ma este tanítás. Az utolsó órák egyike. Aztán vissza a nem teljesen önkéntes száműzetésbe. A könyvek közé. Elemeire bontani az egyiket, felépíteni belőlük a másikat. A habarccsal vigyázni, ne kössön meg túl hamar, de tartson. | |
| 416. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-14 17:50 | 2019. augusztus 14.
Alicia még annál is törékenyebb, mint amilyennek a képeken látszott. Finom hangja van, fogékony a humorra és jó társalgó. Nem csoda, hogy a fiam beleszeretett. „A vendég fényt hoz a házba”, hallottam évekkel ezelőtt egy Iránról készült dokumentumfilmben. A mi családunkban, ahol a férfiak vannak döntő többségben, ez sokszorosan igaz, amennyiben a vendég nő. Mindenki meg van szelídülve. A kisebbik fiam ragaszkodik ahhoz, hogy ő főzze az ebédet. Sebaj, legalább haladok ma is a fordítással. A gyilkos már lesben áll a következő áldozathoz. El kell kapnom időben a grabancát.
Este filmklub a Rathauskellerben. „A felolvasó.” Kötelező mindenkinek, aki még nem látta. Alicia még nem látta. Balu sem. Megkérdeztem a klub vezetőjét, le tudnák-e feliratos változatban is vetíteni a filmet. Persze, írta. Dziękuję! Jön mindenki, a két kisebbik fiam is. Ott lesz a férjem is. De jó, ilyenkor úgy érzem, én mozgatom a világot. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerűen az, hogy létezelt2qh. Igen: Te. Aliciát a szél hozta ma reggel. Egy kiadós zápor kíséretében.
| |
| 415. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-14 00:42 | 2019. augusztus. 13.
Olyan vagyok, mint a csiga, ha meg akarnak érinteni, visszabújok a házamba. Csak énekszóval lehet előcsalogatni. Talán. De nem azzal, hogy kerék alá tesznek
A „házam” pillanatnyilag egy székből és egy asztalból áll, rajta a gép, a gépben a könyv, amit fordítok, és a másik, amire fordítom. Az egyik gombolyodik le, mint egy kötött kabát, amin megrántottak egy szálat, a másik ugyanabból a szálból gyarapszik folyamatosan valami nyúlós, ragacsos kötőanyag segítségével, amit magamból húzok elő, mint a pók.
Ma egész nap főztem, takarítottam. Holnap reggel érkezik Balu és Alicia Heidelbergből. Először találkozunk. Mármint én és Alicia. Izgulok. Emlékszem, amikor megérkeztem a házba. Éppen annyi idős voltam, mint most ő. A fiúk is lázban vannak. A két kisebbik. Mintha az ő barátnőjük érkezne.
Egyébként meg tartozom egy vallomással: Mélyen tisztelt Publikum! Kedves újságírók, drága olvasók! Rájöttem, hogy Donáth Anna zaklatott. Nem ő, dehogy, ne értsék félre, nem ő a zaklatott – bár lehet, hogy most már ő is az, amióta róla is kiderült ugyanaz, ami az apjáról, hiába nem is esik messze az Anna a fájától –, de most rólam van szó: engem zaklattak. Vagyis zaklatott. Ő. Donáth Anna. Egy éve történt az eset Batchunsból hazafelé jövet a Feri-hegyi repülőtér parkolójában. Nagyon fáradt voltam, így történhetett meg a dolog. Egy négy napos konferencián vettem részt (14th European Bibliodrama Conference) a távoli alpesi településen a nevezett személy édesanyjával, Ildikóval. Túl voltunk a visszafelé vezető három órás nyakgyötrő repülőúton, begyűjtöttük a poggyászainkat, megtaláltuk és használtuk a mosdóhelyiséget, és már a repülőtér kijáratánál jártunk, ami egyben a bejárat is, az utazás kezdetekor legalábbis annak használtuk, na, szóval, a be- és kijáratnál egyszercsak elém lépett ez a Donáth Anna nevezetű fiatal lány, és minden tiltakozásom ellenére, megragadta a bőröndömet, majd a parkolóba cipelte, ahol is berakta az édesanyja autójának csomagtartójába. Nagyon felzaklatott a dolog, mert ez a lány nem csak fiatal volt, de szép is. Emiatt engem, kérem szépen, a sárga irigység környékezett. Ha valaki túl van az ötvenen, higgyék el, arra az ilyesmi nagyon is zaklatóan tud hatni. Az utastársam bőröndje is hasonló sorsa jutott, bekerült az is a csomagtartóba, de ez nem vigasztalt. Mindennek tetejébe, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már én is ott vagyok az autó belsejében, ahol is kiderült, hogy Donáth Anna nem csak fiatal, nem csak szép, hanem okos is. Egész úton. Hazafelé. Mert hiába tiltakoztam, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy hazáig szállított az a fiatal, szép és okos lány. Azóta sem tudom kiverni őt a fejemből. Na nem úgy, ahogy gondolják, nem úgy, ne ijedjenek meg, csak, mint jelenséget. Hogy hiába tiltakoztam jót tett velem. Na, erről van szó. Ezért vagyok én zaklatott. Vagyis ő zaklatott. Fel. Vagyis le. Egészen Budakesziig.
| |
| 414. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-13 00:11 | 2019. augusztus. 12.
Nem lebecsülni az alig látható, halovány fényű csillagokat. Ellesni tőlük a távolmaradás művészetét. Tanulni. Ahogyan az izgága inas tanul a mester hallgatagságából és mozdulatlanságából – mintha az lenne a beszéd és a mozgás.
| |
| 413. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-12 00:27 | 2019. augusztus 11.
Ha nekem kellene meghatároznom, mi a bölcsesség, azt mondanám, az, amikor az ember szótárában a „nyilvánvaló” helyére olyan szavak kerülnek, mint a „valószínű”, az „elképzelhető” vagy a „nem biztos”. Vagy amikor látunk valakit, akinek minden szava, minden mozdulata gyönyörűséggel tölt el bennünket, mégsem borzadunk el azon, hogy mi mindenről maradtunk volna le, ha soha az életben nem ismerjük meg.
Elbóbiskoltam fordítás közben. Színes fonalak jelentek meg előttem a képernyőn, ami addigra már a padló volt – ívesen tekergő piros, sárga, kék vonalak, a közeikben fehér gyöngyök.
| |
| 412. | [tulajdonos]: --- | 2019-08-09 14:02 | 2019. augusztus 9.
Felhajtja a takarót, és megsimogatja a lábfejemet. Ha hason fekszem, a talpamat. Így köszön el reggelente, most, hogy megint ő kell korábban. Új szokása ez. Tizenöt-húsz éve még nekem kellett utána szaladnom az ajtóba, vagy a kapuba (mikor, hol értem utol), hogy kikuncsorogjak belőle egy ölelést, mielőtt megszoptattam vagy tisztába tettem a gyerekét (!) – így írom, direkt, harmadik személyű birtokos raggal, de csak az irodalmi hatás kedvéért, mintha nem tudnám, hogy a szoptatandó vagy tisztába teendő kisbabák részben az enyéim voltak, már csak azért is, mert az éhes vagy kakis felükre nem nagyon igyekezett rajtam kívül senki jogot formálni. Át volt engedve kizárólagos joggal nekem. Ugyanez volt később az iskolai jegyekkel is: ha rossz jegyet vagy beírást hozott haza valamelyik fiú, nekem kellett aláírnom, A. csak akkor ért rá ilyesmivel vesződni, ha négyes vagy ötös virított az ellenőrzőben.
Szükségem volt arra az ölelésre reggelente. Ő nem tiltakozott. Hagyta, hogy átöleljem, de mindig éreztette, hogy egy rendes embernek, akinek munkába kell mennie, nincs ideje reggelente érzelgős jelenetekre. Majd este az ágyban. Anyu jutott ilyenkor eszembe, akinek lábujjhegyre kellett emelkednie, ha puszit akart adni apámnak. Egy fejjel alacsonyabb volt Apunál, aki ahelyett, hogy lehajolt volna hozzá, még meg is emelte egy kicsit az állát, hogy még elérhetetlenebbnek tűnjön.
Idegen településen jártam álmomban, valahol külföldön. Egy szálláshelyre kellett eljutnom, ahol már vártak rám. Egy nő, aki ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani, előre elmagyarázta az utat. Menj egyenesen, ne térj le soha az útról, és akkor biztosan odatalálsz. Mentem egyenesen, át a városon, fel egy füves emelkedőn, bal oldalt korlát, jobb oldalt, mintha egy térképet néznék, láttam a város ide-oda tekergő, zegzugos utcáit, sikátorait. Csábítóan izgalmasnak tűntek a nyílegyenes úthoz képest, de tudtam: ha közéjük tévedek, soha nem keveredem ki belőlük. Letértem időnként mégis, boltok és autók vettek körül, és nem találtam egyetlen a tájékozódási pontot sem. Az utcák követhetetlen összevisszaságban, körbe-körbe vittek, nem haladtam semmit. Vissza kellett térnem az egyenes úthoz. Azt valahogy mindig be tudtam lőni, hogy hol van. Ám egyszer csak azt vettem észre, hogy vissza fele haladok, nem előre. Az út, ami addig emelkedett, most lefelé lejtett, a korlát is jobb oldalt volt.
Furcsa módon, elérkeztem a célhoz így visszafelé haladva is. Valami koszos kis épületbe, ahol a szobák kívülről nézve akkorák voltak, mint egy vécéfülke. Amikor az egyikbe beléptem, kitágult, akkorára, hogy négy-öt ágy is elfért benne. Az egyik üres volt, arra pakoltam a holmimat.
A következő pillanatban már újra úton voltam. Mint Tom Cruise A holnap határá-ban: ha meghal, mindig felébred ugyanannak a napnak a reggelén, és kezdődik minden elölről, ugyanazokkal a motívumokkal, de mindig egy kicsit másként. Ha újraindulhat a program, a hibák kijavíthatók. I refuse to replay/ The mistakes we made yesterday (Oi Va Voi).
Úton voltam megint. De már nem egyedül. Jött velem T. Zsuzsa is. Kint jártunk valahol a város szélén. Egyszer csak elfogyott út (az a bizonyos egyenes), és egy vörös üreg tátongott előttünk, mint egy frissen kibelezett gyomor. Egy félig kibányászott hegy. A bánya tetején keskeny vadjáró ösvény, azon lehetett csak átjutni a hegycsonk másik oldalára. Vissza akartam fordulni. Biztonságosabbnak tűnt a házak között. De Zsuzsa rábeszélt, hogy vágjunk neki a hegynek. A még megmaradt részének.
Elindulunk hát. Abban a pillanatban elered az eső. Lepedőt kerítek a fejemre. Nem ázik át. Újra egyedül vagyok. | |
| 411. | [tulajdonos]: 18+ (javított) | 2019-08-08 12:45 | 2019. augusztus 8.
54+
Tele van gyomorforgató jelenettel a „Szent hegy” című film (Jodorowsky: The Holly Mountain). A finnyás néző – és ki nem az? –, ha végignézi (egyáltalán), aznap nem vacsorázik. Nincs terület, ami érintetlenül maradna, mindenről lerántódik a lepel, a politika, a háborúk, a vallások, a szex-és árukereskedelem, általában a fogyasztás (pontosabb szóval: a zabálás) kis- és nagyipari kiszolgálóiról egyaránt. 1974-es a film, tíz éves voltam, amikor „legyártották”, most ötvennégy vagyok. Nem igazán értem, miért nem vetítették le itthon annak idején, simán mutogatni lehetett volna elrettentő példaként: nézzétek, ilyen az imperialista rákfene. A lepellerántás egyébként szó szerint is megtörténik a filmben többször is; mint például abban a jelenetben, ahol egy pap fétisimádó pózban egy fából faragott Jézust ölelget a takarója alatt. De ez még Light Cola a többihez képest, ettől még lehetne vacsorázni.
A múlt héten Mályiban, a gyülekezeti táborban reggelente falatnyi dobozkákban kaptuk a vajat és a dzsemnek nevezett cukrozott zselatint. Mivel azzal számoltak, hogy egyesével legalább két szelet kenyeret fogyasztunk, mindenkinek két-két doboz járt. A harminc embernek 120 doboz minden áldott (!) reggel. Négy napon át 480 doboz! A vaj és a „dzsem” fele ráadásul minden asztalnál kárba veszett, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt kiüríteni a kis dobozokat. Pedig próbálkoztunk, késsel, villával, kenyérdarabkával, a végén már ujjbeggyel is. (Talán, ha kinyaltuk volna, de ahhoz túl illedelmesek voltunk, nem lehet mindenki olyan, mint Jodorowsky.) A pazarlás, amit véghez vittünk, legalább annyira borzalmas, mint amikor egy filmben valakinek ollóval levágják a heréjét, hogy nemes áldozatként bekerülhessen a rendőrfőnök szent gyűjteményébe.
Figyelemre méltóan elegáns megnyilvánulásai is vannak a naturalizmusnak a filmben: a gyerekprostitúció például úgy jelenítődik meg, hogy a vénember, aki az utcán ácsorgó lányok közül egy nyolc év körüli kislányt szemel ki, magának, úgy becsteleníti meg az áldozatát, hogy kiveszi a bal szemét, és az apróság tenyerébe teszi, majd kéjsóvár mosollyal rácsukja az ujjait. (A „szemel” szónak is, lám, most veszem csak észre, szó szerint értelme van.) Ez a képsor úgy naturalisztikus, hogy közben töményen szimbolikus. Sokkal erősebb, mintha a szemünk láttára dugná meg a kislányt (noha ebbe a filmbe az is simán beleférne). A kedvenc jelenetem, ha lehet ilyet mondani, az, amikor a rendőrök kibelezik a földön heverő tüntetőket, és nem emberi szerveket, hanem virágokat és madarakat rángatnak elő belőlük. Egy lány szájából piros bogyók potyognak ki. Felháborítóan szép az egész.
Leírtam, ami legfelül volt. A mélyebbre került részek itt maradnak a gyomromban, megemészthetetlenül. Hiába innék rájuk Coca-Colát vagy Pepsit. Nem mosódnak ki soha. Ha szerencsém van, virágok, madarak vagy bogyók formájában előkerülhetnek belőlem mégis.
| |
| 410. | [tulajdonos]: 18+ | 2019-08-08 12:16 | 2019. augusztus 8.
Tele van gyomorforgató jelenettel a „Szent hegy” című film (Jodorowsky: The Holly Mountain). A finnyás néző – és ki nem az? –, ha végignézi (egyáltalán), aznap nem vacsorázik. Nincs terület, ami érintetlenül maradna, mindenről lerántódik a lepel, a politika, a háborúk, a vallások, a szex-és árukereskedelem, általában a fogyasztás (pontosabb szóval: a zabálás) kis- és nagyipari kiszolgálóiról egyaránt. 1974-es a film, tíz éves voltam, amikor „legyártották”, most ötvennégy vagyok. Nem igazán értem, miért nem vetítették le itthon annak idején, simán mutogatni lehetett volna elrettentő példaként: nézzétek, ilyen az imperialista rákfene. A lepellerántás egyébként szó szerint is megtörténik a filmben többször is; mint például abban a jelenetben, ahol egy pap fétisimádó pózban egy fából faragott Jézust ölelget a takarója alatt. De ez még Light Cola a többihez képest, ettől még lehetne vacsorázni.
A múlt héten Mályiban, a gyülekezeti táborban reggelente falatnyi dobozkákban kaptuk a vajat és a dzsemnek nevezett cukrozott zselatint. Mivel azzal számoltak, hogy egyesével legalább két szelet kenyeret fogyasztunk, mindenkinek két-két doboz járt. A harminc embernek 120 doboz minden áldott (!) reggel. Négy napon át ez 480 dobozt jelentett. A vaj és a „dzsem” fele ráadásul minden asztalnál kárba veszett, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt kiüríteni a kis dobozokat. Pedig próbálkoztunk, késsel, villával, kenyérdarabkával, a végén már ujjbeggyel is. (Talán, ha kinyaltuk volna, de ahhoz túl illedelmesek voltunk, nem lehet mindenki olyan, mint Jodorowsky.) A pazarlás, amit véghez vittünk, szerintem legalább annyira borzalmas, mint amikor egy filmben valakinek ollóval levágják a heréjét, hogy nemes áldozatként bekerülhessen a rendőrfőnök szent gyűjteményébe.
Figyelemre méltóan elegáns megnyilvánulásai is vannak a naturalizmusnak a filmben: a gyerekprostitúció például úgy jelenítődik meg, hogy a vénember, aki az utcán ácsorgó lányok közül egy nyolc év körüli kislányt szemel ki magának (a „szemel”szónak is, lám-lám, –most veszem csak észre –, szó szerinti jelentősége van) úgy becsteleníti meg az áldozatát, hogy kiveszi a bal szemét, és az apróság tenyerébe teszi, majd kéjsóvár mosollyal rácsukja a szemre a pici ujjait. Ez úgy naturalisztikus, hogy közben tömény szimbolikus. Sokkal erősebb, mintha a szemünk láttára dugná meg a kislányt (noha ebbe a filmbe az is simán beleférne). A kedvenc jelenetem, ha lehet ilyet mondani, az, amikor a rendőrök kibelezik a földön heverő tüntetőket, és nem emberi szerveket, hanem virágokat és madarakat rángatnak elő belőlük. Egy lány szájából piros bogyók potyognak ki. Felháborítóan zseniális és szép az egész.
Leírtam, ami legfelül volt. A mélyebbre került részek itt maradnak a gyomromban, megemészthetetlenül. Hiába innék rájuk Coca-Colát vagy Pepsit. Nem mosódnak ki soha. Ha szerencsém van, virágok, madarak vagy bogyók formájában előkerülhetnek belőlem mégis.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
