NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2026-03-11 17:01 Összes olvasás: 103071| 729. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-18 10:37 | 2020. május 18.
Kedves Naplóm!
Búcsúzom. De nem zárhatlak le úgy, hogy az előző posztban hemzsegnek a hibák.
Még egy utolsó bejegyzés: Szőke Abigél és Hajduk Károly nevét egy életre megjegyeztem tegnap. A csapnivaló névmemóriámat tekintve, ez nem lebecsülendő dolog.
2020. május 17.
A végén ki fog derülni, SPOILER hogy a koronavírus oldja meg azt, amire több mint húsz év pszichodráma nem volt elég (+playback, plusz bibliodráma). Lehet, hogy meg fogok tudni bocsátani Anyunak, hogy szinte még gyerekként a világra hozott, és nem tudott soha igazán az anyám lenni. SPOILER VÉGE Pszichodrámán (már a felsőfokú képzésen) volt egy játékom, amiben Mama is benne volt, meg a párizsi utunk a férjemmel, és egy mondatom: „kicsúszik a lábam alól a talaj”. Gyakorló vezetés volt, mintha Emé vezette volna, őrá bíztam magam, akkor fogadott el olyannak, amilyen vagyok, addig mindenféle baja volt velem. Ezután a játék után hangzott el valakinek a szájából velem kapcsolatban a „szeparációs szorongás” terminus. Talán Vézsé használta. Lehet, hogy a játékot is ő vezette? Nem lett volna szabad elhangoznia annak a terminusnak, pszichodrámán nem értékeljük egymást szakmailag, a visszacsatolási körben kizárólag egyes szám első személyben fogalmazunk meg támogatói sharingeket (értsd: hasonló élményeket: „velem is történt már ilyesmi…”), szerepvisszajelzéseket („én, mint a nagymamád…”) és identifikációkat (bármelyik szereppel azonosulva, akár a hotelszobában álló ággyal vagy a talajjal is, ami csúszik ki az ember lába alól). Tudtam én is, hogy ez a legfőbb bajom. Hogy a több évig tartó földi paradicsomból, ahol Mama és Papa nevelt, kikerültem, ha nem is a földi pokolba, de majdnem. A férfi, akit csak fényképről ismertem, és Bácsinak neveztem, hirtelen Apu lett. Anyu Anyu volt végig, vele gyakrabban találkoztam.
Mama vitt vonattal Körösújfaluból Nyírmihálydiba. Három és fél éves lehettem (a középső testvérem születése után nem pár hónappal). Amikor megérkeztünk, nem bírtam elengedni Mama kezét, fogtam végig, amíg haza nem utazott. Ezt Mamától tudom, ő mesélte, és jól tette, hogy elmondta, mert ez az egyetlen „emlékem”, amibe kapaszkodni tudok. Azért az jellemző, hogy életem legmeghatározóbb élményével kapcsolatban „csak” egy ilyen kölcsönemlékre tudok támaszkodni. De nem becsülöm le, azért tettem zárójelbe a csak szót. Azt is Mama mesélte, mert én azt is képes voltam elfelejteni, hogy egyszer télen, amikor meglátogattam őket, a nagyszobában a duplaágyon Mama mellett aludtam, és éjszaka álmomban megkerestem a kezét, úgy aludtunk egész éjjel. Pontosabban, én aludtam, ő nem sokat. Nem tudom, hogy kerültünk együtt a nagyszobába, talán én kértem meg, hogy aludjon ő is ott velem, hogy tudjuk beszélgetni elalvás előtt. Papa és Mama akkor már rég külön aludtak, Mama a kisszobában, azon az ágyon, amin az édesanyját, a dédnagyanyánkat haláláig ápolta, Papa a konyhában a sezlonyon. Sose tudtam igazán, hogy miért váltak külön (ágyilag), talán csak zavarták egymást a horkolásukkal, de azt is el tudom képzelni, hogy Mama akkor költözött másik ágyra, amikor kiderült, hogy Papának van egy lánya a faluban egy másik asszonytól. De ez csak feltételezés.
Álmomban üzenetet kaptam valakitől (nem írom le a nevét) a DOKK-FAQ-on, amelyben közli, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a jelenlétemre a DOKK-on. Láttam a bejegyzést, de a betűket és a szavakat nem, csak a tartalmát értettem. Már majdnem szomorú lettem, amikor az „álomőr” működésbe lépett: észrevettem, hogy a többi bejegyzéshez képest fejjel lefelé áll az ominózus elbocsátó üzenet, ettől még nem ébredtem fel és a jelenség valóságtartalma sem kérdőjeleződött meg bennem (simán el tudtam képzelni, hogy fejjel lefelé jelenik meg a DOKK-on egy bejegyzés), de az üzenet komolysága felfüggesztődött bennem. Ez megmentett a fájdalomtól. Könyvek közt (nem könnyek közt) járkáltam utána egy vásárban a szabad ég alatt. Derékmagasságig érő polcokon áltak garmadájával a kívánatosabbnál kívánatosabb könyvek, duplán csomagolva, nejlonfóliával befedve. Esett rájuk az eső. Egyik-másik duplakönyvet leemeltem a polcról, és lesepertem róla az esőcsepeket. Nem láttam a feliratukat, de tudtam, hogy azok a könyvek egyszer már megvoltak nekem, csak kiselejteztem őket, ingyen odaadtam mindet egy antikváriusnak. (Álmomban nem jutott eszembe, de csakis Géel lehetett az, a kedvenc antikváriusom, akitől soha nem vettem semmit, mert szemérmetlenül drágán adott mindent, de órákat beszélgettem vele a könyvekről, amiket árult a kis boltjában a művház alatt.) Hirtelen az az érzésem támadt, hogy azok a könyvek pont az én egykor kiselejtezett könyveim újjá csomagolva, és nagyon úgy tűnt, hogy én azokért most drágán fizetni fogok miután ingyen túladtam rajtuk. Ezen tűnődtem, hogy helyes-e ilyesmit tenni, amikor észrevettem, hogy az illető, akitől a nyilvános DOKK-FAQ-üzenetet kaptam, szintén ott járkál a könyvek között. Nem tűnt haragosnak. „Jó napot”, köszöntem neki hangosan, mintegy védekezésül. A hangos jónapot-ot tartottam magam elé pajzsként. Ő is motyogott valamit. De az én figyelmem addigra már azok felé a bódék felé irányult, ahol láthatólag ennivalót árultak. Közelebb mentem, nagyon éhesnek éreztem magam, de „csak” szendvics volt. Ne költöm ilyesmire a pénzt, gondoltam, és felébredtem.
Le kell zárnom ezt a naplót.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
