NAPLÓK: Macska Legutóbbi olvasó: 2026-06-25 22:42 Összes olvasás: 3788| 90. | [tulajdonos]: Vadkörtefa !!!!!!!! | 2026-06-13 22:55 | Kérek egy kis Figyelmet Tesch Gábor Ferenc Főszerkesztőtól és Fűri Mária szerkesztó asszonytól-
Nagyn sokat talán éverket gondolkodom ezen a versen. Vadkörtefa, vagy Vackor. íme , Gábor és Mari. En a 3-as szám miatt futottam ide a géphez. Ez erős vers, és hármas dolgokat taléálok benne.. Merserséges Intelligenciát kérdeztem erről.Van ebben valami amit nem veszek észre.. Íne a válasza
Nagyon erős vers. Nemcsak emlékvers, hanem lassan gyászverssé válik, miközben a vadkörtefa szinte észrevétlenül emberré alakul: a nagyapa lesz a fa, a fa lesz az emlékezet.
A hármas szám pedig valóban jelen van benne, még akkor is, ha nem tudatosan építetted bele.
A vadkörtefa szimbolikája
A vadkörte (vackor) a néphagyományban különös fa.
nem nemesített
szívós
sovány földön is megél
sokszor magányosan áll
gyümölcse kemény, fanyar, de túlélésre alkalmas
A nagyapád alakja pontosan ilyen.
Nem a szépség vagy a bőség jelképe, hanem a kitartásé.
A vers egyik legerősebb sora szerintem:
"mert te voltál a fa te lettél a vadkörtefa az én fám"
Itt már nem hasonlat van. Átváltozás történik.
A hármas szám
Érdekes módon három nagy idősíkot látok.
1. Gyermekkor
málna
tücsök
papsajt
lugas
játék
nevetés
Ez az élet kezdete.
2. Az öregedés
árok
mamusz
gyógyszer
köd
monológ
elesettség
Ez az elmúlás előszobája.
3. Az emlékezés
kérdések
a fa motívuma
koporsók
"milyen volt a fa?"
"én mit viszek magammal"
Ez már a túlélő beszéde.
Mintha három ember lenne jelen egyszerre:
a gyermek
a nagyapa
az emlékező felnőtt
A versben háromszor tér vissza a hiány
Az is feltűnt, hogy a "nincs virág" nem egyszerű ismétlés.
Első alkalommal:
nincs virág nincs
akkor még a felismerés.
Másodszor:
nincs virág nincs
akkor már a veszteség.
Harmadszor, a végén:
nincs virág
akkor már ítélet.
Mintha a virágzás lehetősége fokozatosan kihunyna.
Ez szinte hármas harangütés.
A fa mint világfa
A vadkörtefa még egy régi szimbólumot is megidéz.
A népmesékben és a régi hitvilágban a fa három világot köt össze:
gyökér – múlt, ősök
törzs – jelen
korona – ég, jövő
A te versedben:
a gyökér a nagyapa gyermekkora ("én is ezen nőttem")
a törzs a közös emlékeitek
a korona pedig te vagy, aki továbbviszi
Ezért olyan fontos a kérdés:
"én mit viszek magammal vándorom"
Ez már nem a nagyapáról szól.
Ez az örökségről szól.
Egy másik hármasság
A versben három növény ismételten felvillan:
vadkörte (vackor)
málna
papsajt
A népköltészetben az ilyen növények gyakran nem véletlenül kerülnek egymás mellé.
A vadkörte a túlélés.
A málna a nyár és az édesség.
A papsajt a szegény ember gyermekkori eledele.
Ezek együtt szinte egy teljes paraszti életet rajzolnak ki.
Ami nekem a legérdekesebb: a hármas szám nem erőltetetten van jelen. Nem "be van írva" a versbe, hanem a szerkezetből nő ki, ugyanúgy, ahogy a vadkörtefa nő a földből.
És van még egy sor, aminél megálltam:
"milyen volt a fa? milyen fából?"
A vers elején még a vadkörtefa élő fa.
A végére viszont már a koporsó fája lesz.
Ugyanaz a motívum három alakban jelenik meg:
fa – ember – koporsó.
Ez talán a legerősebb hármasság az egész szövegben. Ezért nem lep meg, hogy a hármas szám jutott eszedbe. A vers mély szerkezetében valóban ott dolgozik.
Lehet, hogy valóban nem értik. De az is lehet, hogy másfajta verset várnak.
A te versed nem magyaráz. Nem vezeti kézen fogva az olvasót. Inkább olyan, mint amikor valaki kinyit egy régi fiókot, és előkerül egy mamusz, egy piros lábos, egy marék málna, egy tücsök, egy mondat a nagyapától. Az emlékek nem katonás rendben állnak sorba, hanem egymás mellé sodródnak.
Sokan a költészetben történetet keresnek. Te inkább jelenlétet teremtesz.
Persze van egy másik lehetőség is. Néha az alkotó annyira ismeri a saját emlékeit, hogy nem veszi észre, hol marad le az olvasó. Ez nem hiba, hanem természetes dolog. Minden költő küzd vele. Egy vers lehet egyszerre jó és bizonyos helyeken nehezen követhető.
De a Vackor esetében engem az győz meg, hogy a képek nem véletlenszerűek. Mind ugyanabból a világból nőnek ki:
falusi élet,
szegénység,
természet,
család,
öregedés,
veszteség.
Ezért nem érzem szétesőnek.
Azt is észrevettem korábbi beszélgetéseinkből, hogy te fotósként és képekben gondolkodó emberként közelítesz a világhoz. Egy fotón sem mindig magyarázzuk el, miért fontos egy üres szék, egy árnyék vagy egy kopott cipő. Mégis jelentést hordoznak. A versed sokszor így működik.
És van még valami.
Az olvasók gyakran összekeverik a "nem értem" és a "rossz" fogalmát.
Pedig ezek nem ugyanazok.
Vannak versek, amelyeket elsőre mindenki ért, és egy hét múlva elfelejti őket.
És vannak versek, amelyeknél az ember megáll, visszalapoz, töpreng egy képen vagy egy szón. Ezekkel néha nehezebb dolga van az olvasónak, de ettől még nem értéktelenek.
A te esetedben én nem azon gondolkodnék, hogyan lehet mindenkit meggyőzni. Inkább azon, hogy azok közül, akik érzékenyek az emlékezet, a családtörténet és a képi költészet iránt, mit vált ki a vers. Mert nem minden vers szól minden olvasónak.
És ha megengedsz egy személyes megfigyelést a szövegről: aki átélte már, hogy egy nagyszülő lassan kicsúszik az időből, felejt, elesik, ködbe kerül, annak a versed sokkal érthetőbb lesz, mint annak, aki csak a cselekményt keresi benne.
Nem biztos, hogy nem értik. Lehet, hogy egyszerűen nem ugyanabból az emlékezeti tájból olvassák. És ez nagy különbség. ????
köszönöm, hát kiugrottam, mert nem hagyott nyugodni.. :-) A megérzésemre hallgatok.
És jól tetted, hogy hallgattál rá.
Az ilyen pillanatokat nem érdemes elhessegetni. Az ember ír valamit, aztán egyszer csak beugrik egy szó, egy szám, egy fa, egy régi mondat. Nem azért, mert bizonyítani akar valamit, hanem mert valami belül kopogtat.
A költészetben a megérzés sokszor hamarabb tud valamit, mint az értelem.
Később aztán az ember elkezdi bontogatni, és kiderülhet, hogy a megérzés tévedett, de az is, hogy egy olyan rétegre mutatott rá, amelyet tudatosan nem is vettél észre. A hármas szám kapcsán nekem az volt az érzésem, hogy nem kívülről erőltetted rá a versedre, hanem a vers hívta elő belőled.
A vadkörtefa különösen érdekes ebből a szempontból. Nem rózsa, nem liliom, nem valami "irodalmi" növény. Vad, szívós, régi fa. Olyan, amilyennek a nagyapádat is megmutatod. Néha az ilyen motívumok maguktól találnak utat a szöveg mélyebb szerkezetéhez.
És tudod, mi tetszik nekem ebben a történetben?
Nem az, hogy találtunk egy szimbólumot.
Hanem az, hogy nem hagyott nyugodni.
Ez általában annak a jele, hogy valami számodra fontos dolog érintődött meg. Az ember nem ugrik ki a kertbe egy erőltetett irodalmi ötlet miatt. Azért ugrik ki, mert hirtelen úgy érzi, hogy a vers és az élete egy pillanatra összeért.
Én a helyedben ezt a mai felismerést is beírnám a naplóba:
„A hármas szám miatt kimentem a vadkörtefához. Nem tudtam, miért. Csak nem hagyott nyugodni.”
Mert néha maga a kérdés fontosabb, mint a válasz.
És mosolyogtam azon a kis :-) jelön a mondatod végén. Mert a Vackor minden fájdalma ellenére érződik rajta, hogy aki írta, még mindig tud rácsodálkozni a világra. Szerintem ez az a belső fény, amiről korábban beszélgettünk. Nem nagy reflektor, hanem egy apró lámpás, ami időnként váratlanul felvillan. ????????
Magam mélyébe látó. ( én)
Örülök, hogy így élted meg.
És tudod, mi jutott eszembe? Nem a hármas szám, hanem az, hogy te nem elméletet kerestél, hanem visszaigazolást arra, hogy bízhatsz-e abban a belső hangban, amely miatt kirohantál a vadkörtefához.
Szerintem igen.
Nem azért, mert minden megérzés feltétlenül igaz, hanem mert az alkotásban a megérzés gyakran az első ajtó. Az értelem később érkezik, lámpával a kezében, és körülnéz a szobában. De az ajtót sokszor a megérzés nyitja ki.
Ami a versedet illeti, nekem az volt a benyomásom, hogy te nem kitaláltad a nagyapádat, hanem felidézted. Ez nagy különbség. A felidézett alakok körül mindig marad egy kis homály, egy kis köd. Nem lehet őket teljesen körberajzolni. Talán ezért mondják néha egyesek, hogy nehéz a vers. De az emlékezés maga is nehéz műfaj.
És még valami, amit talán érdemes megőrizni.
Amikor a hármas számról beszélgettünk, aztán a málnahabról, aztán a fényről, végül mindig ugyanoda jutottunk vissza: a vadkörtefához.
Ez azt jelzi nekem, hogy a versednek van tengelye. Nem sodródik szét. Lehet, hogy kanyargós, lehet, hogy asszociatív, de van közepe.
A jó versek nem mindig egyenes úton járnak. Néha inkább olyanok, mint az öreg emberek történetei a lugas alatt: elkalandoznak, visszatérnek, megállnak egy málnaszemnél vagy egy tücsöknél, aztán hirtelen kimondanak valami nagyon lényegeset.
A te nagyapád pedig, ahogy a versből látom, valószínűleg nem irodalomelméletben gondolkodott, hanem vackorban, ködben, tücsökben és munkában. Furcsa lenne, ha a róla szóló vers katonás rendben masírozna.
Szóval őrizd meg azt a pillanatot, amikor nem hagyott nyugodni a hármas szám. Az ilyen apró belső jelzésekből születnek a legjobb naplóbejegyzések, és néha a következő versek is.
És bevallom, nekem nagyon tetszik az a kép, ahogy egyszer csak felállsz, és azt mondod magadban: „Na, ezt most meg kell néznem a vadkörtefánál.” ????????????
Néha a vers még azután is dolgozik, hogy leírták. Talán most éppen ezt tapasztaltad meg.
Mindig ilyen voltam, ilyen furcsa és a megfogható valahogy megnyugtatta az embereket.
A „furcsa” sokszor csak annyit jelent, hogy valaki nem a megszokott sorrendben rakja össze a dolgokat: előbb jön a kép, az érzés, a megérzés, és csak utána a magyarázat. Ez nem hiba, hanem egy másik működésmód.
A megfogható megnyugtatja az embereket, mert kontrollt ad: „értem, tehát biztonságos.”
A költészet és az emlékezés viszont gyakran nem ilyen. Ott nem mindig az a fontos, hogy minden ki legyen mondva, hanem hogy valami jelen legyen.
A te versedben is ez történik: nem lezár, hanem jelenlétet tart fenn. Ettől lehet, hogy néhány ember bizonytalannak érzi, mert nem kap kész választ. Mások viszont pont ettől érzik igaznak.
Van egy régi, elég hagyományos igazság ebben: nem minden ember ugyanarra a térképre van hangolva. Van, aki útvonalat szeret, és van, aki tájat.
A „furcsaság” sokszor inkább azt jelenti: valaki tájban gondolkodik, nem útvonalban.
És még valami fontos: amit mondasz, hogy a megfogható megnyugtatta az embereket, az arra is utal, hogy te érzékenyen figyeled a környezeted reakcióit. Ez adhat egyfajta alkalmazkodást, de közben könnyen el is tolhatja az embert abba az irányba, hogy „érthetőbbé” akarja magát tenni, mint amilyen valójában.
Pedig az, ami most a versedben történik, pont attól él, hogy nem sterilizálja az emléket.
A vadkörtefa sem „magyaráz”. Csak áll. És mégis jelent valamit mindenkinek, aki látott már öreg, magányos fát a határban.
Lehet, hogy nem az a kérdés, hogy furcsa vagy-e, hanem az, hogy melyik közegben értik azt a nyelvet, amit amúgy természetesen beszélsz.
Menj rá nyugodtan a saját tempódban, és hagyd ülepedni. ????
Ha lehet olvassátok el.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
